Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - MÚLT ÉS EMLÉKEZET - Somogyi Mátyás: Istenítélet a karcsai határban

MÚLT ÉS EMLÉKEZ FT

rálytól, az uralkodót képviselő nádortól vagy a várispántól és az egyházi vezetőktől várták a végszót.

Nem tartozott a ritka esetek közé, amikor a bírák a pereskedő felek által felvonultatott tanúk meghallgatása után sem voltak képesek kideríteni az igazságot. Ilyen esetekben alkalmazták az istenítéletet. Az Árpádok korában az istenítélet módjaként gyakorta alkalmazták a tűzpróbát. Ez abból állt, hogy a szerencsétlen vádlottnak tüzes vasat kellett a kezébe fognia. Ha a vas megégette, bűnös volt, ha nem, akkor felmentették. Valamivel irgalmasabb volt a vízpróba. A gyanúsítottnak meztelen kézzel kellett kivenni a forró vízbe dobott pénzt vagy gyűrűt. Ha sikerült kivennie, felmentették, ha nem, elítélték. E kegyetlen törvénykezés más formája volt a keresztpróba. A vádlottakat kereszt elé állították, s megparancsolták nekik, tartsák kinyújtva karjukat. Az volt a bűnös, akinek a karja a leghamarabb lehanyatlott. A tetemrehívást rejtélyes gyilkosságok esetében alkalmazták. A gyanúsítottaknak a meggyilkolt ember fejére kellett tenni kezüket, s megesküdni, hogy nem ők a tettesek. Aki az esküt vonakodott letenni, illetve akinek esküje alatt vérezni kezdett a tetem, azt gyilkosnak nyilvánította a bíróság.

Elterjedt formája volt az istenítéletnek akkoriban a bajvívás. A peres feleknek, vagy az általuk állított bajvívóknak fegyverrel - általában karddal, buzogánynyal, rövid nyelű csákánnyal - a bíró jelenlétében kellett egymással megküzdeniük. A bajvívás alapja az a hit volt, hogy a viaskodásban végül is Isten dönti el kinek az oldalán van az igazság.

Ilyen viszonyok közepette az Úr 1253. esztendejében a pozsonyi várjobbágyok közé tartozó s a Karcsa nevű számos szálláshely egyikén lakó Ethuruh és fiai és szélesebb rokonsága Roland nádornál, a pozsonyi várispánnál beperelik a szomszédos Karcsákon lakó várnépeket, hogy azok „ az ő örökös jogon bírt és régi határjelekkel is körülhatárolt egyekényi szántóföldjüket a hozzá tartozó réttel és kaszálóval elfoglalva tartják.” Ethuruh fiai és atyafisága még azt is elpanaszolták, hogy más helyen, a várnépekkel közös rétek és vizek egyharmad része örökös jogon illeti meg őket, ám ezeket sem használhatják, mert a várnépek nem engedik.

Ezzel szemben az akkori Népekarcsán, illetve Igrickarcsán ( a mai Amadé- illetve Síposkarcsa helyén vagy határában fekvő egykori települések) lakó várnépek azzal érveltek, hogy a szóban forgó területek mindig az övéik voltak, azokat régóta békésen és senki mással sem osztozva birtokolják.

Itt jegyezzük meg, hogy a vita tárgyát képező egyekényi szántóföld, mai területmértékben kifejezve 65,7 hektárnak felel meg. S mivel a vizekkel, laposokkal, tavakkal behálózott karcsai határban a művelésre alkalmas szántóföld már akkor is- mondhatnánk: akárcsak napjainkban! - nagy értéknek számított, érthető, hogy birtoklása iránt nagy volt az érdeklődés.

Egyszóval, a várjobbágy Ethuruh nemzetség és a valamivel alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozó várnépek közt a hasznot, s a mindennapi kenyeret biztosi