Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - TANULMÁNY - Cseh Gizella: Adalékok a magyar népszínmű XIX. századi művelődéstörténetéhez (tanulmány)

Cseh Gizella

lószínüleg nem is gondolkodott azon, hogy amit tesz, az stilizálás. Egyszerűen ez volt a kor parancsa, és ő engedelmeskedett. Avagy ha tudta, sem volt más választása; hiszen ha népdrámát ír, eleve a fióknak szánja, és nem bemutatásra. A sikernek pedig sok összetevője volt: a nyelvezet, a főalakok, Göndör és Finum Rózsi, a dalok, a komikus epizódszereplők30. A darab népszerűségének titka inkább az összhatásban keresendő; kellett hozzá a nyilvánosságra jutás megfelelő pillanata, a közvélemény igénye, a kor adott probléma iránti érzékenysége és fogékonysága. Majd természetesen szükség volt egy mindezt összefogó „centrumra”, a drámaíróra, aki a kellő pillanatban ott volt, ahol lennie kellett, majd megfogalmazta a kor szellemiségét és igényeit tükröző gondolatokat. Mint például az idézett A falu rosz- sza.

Vagy A kintornás család (1876), amely ugyancsak a komolyabb hangvétel esélyét hordozta magában, csak a történet már nem a parasztok körében, hanem i- parosközegben játszódott. Attól azonban a sablon még ugyanaz maradt: mellékszereplők képviselte humor, bukott nő, törvénytelen gyermek, szerelmi viszontagságok, vándorló kintornás család. Ennek tagjai megérkeznek a csábító falujába, és nyomban kiderül, hogy a férfi nősül, ráadásul a találkozás napján...! Esküvő, mesterséges bonyodalmak, majd megoldást egy új szerelem kínál: a csábító testvéré megkéri a törvénytelen gyermek „leányasszony” mamáját. Aligha hihető. Mégis siker volt, hisz: illúzió. Erről is szóltak a népszínművek.

Vagy másról: a Tolonc (1876) - a drámai klisék és sablonok alkalmazása mellett - a kiszolgáltatottságról. Angyal Liszkánál passzívabb alakot nehezen lehet elképzelni: illetéktelenek irányítják sorsának minden lépését. A leányzó pedig hagyja mások akaratának érvényre juttatását életével és személyével kapcsolatban. Ennek a kiszolgáltatottságnak aztán valahol tetőződnie kell. Ebben az esetben Cseresznyésen, Liszka szülőfalujában, ugyanakkor toloncoltatásának színhelyén. Ez meg is történik. A lány a kiszolgáltatottság okozta bonyodalmak következtében ön- gyilkosságot akar elkövetni, ám - természetesen - megmenekül. Halála nem következett be, hisz akkor már nem népszínműről beszélnénk.

Tóth Ede volt tehát a legvitatottabb egyéniség, a legkevésbé egyértelmű időszakban, a legtöbbet játszott müvekkel. Azért értékeli őt a drámatörténet, mert egy átmeneti kor átmeneti műfaja javarészt az ő neve által jutott el nemcsak a stilizált- ság, hanem a halhatatlanság világába is.

Csepreghy Ferenc. Annak ellenére, hogy ő volt a stilizált műfaj második legismertebb alkotója, személye körül már nem folytak olyan mértékű viták, mint az előző szerző esetében. Alakja elviekben már nem is képezhette diskurzus tárgyát, hiszen Tóth Ede fellépésével minden eldőlt: az idill győzött, a komorabb lehetőség hamvaiba hullt. Őt már az „igazi” népszínműtípus, a stilizált variáns kiemelkedő müvelőjeként tartjuk számon. Hogy mindez így igaz, bizonyítja két, a műfaj továbbélését biztosító-szolgáló műve, A sárga csikó és A piros bugyelláris.

Négy népszínművét tartja nyilván az irodalomtörténet, amelyek közül a két