Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - TANULMÁNY - Cseh Gizella: Adalékok a magyar népszínmű XIX. századi művelődéstörténetéhez (tanulmány)

Cseh Gizella

ájult fiatalasszony a hideg havon magához tér, majd elmenekül. Egy vidéki városban szolgálóként kezd új életet. Asszonya megszereti, leányává akarja fogadni. A ház fiatalura is beleszeret. Bandi eközben betyárrá züllik. Egy alkalommal, amikor Örzsi az Andrással való házasság elől akar menekülni, Zsófi és társai ebbe a házba törnek be. Bandi döbbenten ismeri fel holtnak hitt feleségét. Zsófi le akarja szúrni Örzsit, de ezt most már Bandi akadályozza meg. Közben a háziak észreveszik a rablókat, akik elmenekülnek. Bandit elfogják; Örzsinek megesik a szíve rajta, és elengedi. Ezzel magára vonja a vádat, hogy a betyárok cinkosa. Bíróság elé kerül, de nem vall be semmit. Ekkor váratlanul megjelenik a férj, vallomást tesz, majd főbe lövi magát. A végére Abonyi odaillesztette a kötelezően idillikus befejezést: Örzsi és Nemes Kulcsár András egymáséi lesznek. A darab nehezen találta meg az utat a nyilvánossághoz, de a mai napig nem felejtették el.

A műfaji változatok felidézése során megérkeztünk az 1874-es évhez, és vele a fordulópontot jelentő népszínműpályázathoz, amelynek során egyértelművé vált az idillikus változat végleges győzelme. A következőkben pedig az említett konkurzus nyomán ismertté vált vasárnapi variáns kiemelkedő alkotóival, Tóth Edével és Csepreghy Ferenccel foglalkozunk.

Mindig is érdekes helyzetben volt a művelődéstörténeti értékelés Tóth Ede személyének megítélése kapcsán. Ő az a szereplő, akit egyszerre tartanak a népszín- mütörténet kulcsfigurájának, a műfaj kiteljesítőjének23, a követendő példának, ugyanakkor a műfaj félresiklását, útvesztését, sőt hanyatlását is konstituáló tényezőjének24

Az 1860-1870-es években a népszínmű már nem őriz semmit a korábbi demokratikus hagyományokból; az abszolutizmus korának vasárnapi és bűnügyi történetektől hemzsegő világában a műfajt eredetileg jellemző társadalombírálat tradíciója már nincs sehol. Ami volt: tánc, ének, „szívbajok”, öröm, vigadás. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy ennek az idillé varázsolt népszínműnek már semmi köze nem volt a realitáshoz. Megérkeztünk az egyik értékelési szempont alapgondolatához. Mert hiszen 1873-ban bemutatták ugyani betyár kendőjét, de folytatása nem akadt. Aztán jött az 1874-es pályázat, és vele A falu rossza. Egy csapásra minden megváltozott: megszületett egy sikerdarab, amely nyomában újra divat lett népszínműveket írni.

Népszínműveket írni, na de hogyan? Ott a követendő minta! Kell hozzá egy „falurossza” legény (lehetőleg Tamássy alakjára szabva), egy csinos menyecske (Blaháné részére), szerelmi viszontagságok, sok életrevaló, a komikumtól, avagy az intrikától túlcsorduló mellékszereplő, egy vidéki falu (a későbbiekben már: város), gyönyörű jelmezek, cigányzene és nóták. Ezt a receptet ilyen formában a Tóth Ede-darab határozta meg. Mivel követendő példává lett, megszabta a fejlődés útját. Ezáltal minimalizálta a komolyabb lélegzetvételü munkák, esetleg a népdrámák születésének lehetőségét, avagy a már világra jött alkotások elől zárta el a nyilvánosság útját.

Összegezzünk: ő volt a műfaj kiteljesítője - hisz személye által lett általános