Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Czapáry Veronika: Kattanás (novella)
Czapáry Veronika könyvek, amikbe tükrök voltak ragasztva, amik mutattak múltat, jövőt, bármit, csak annyit, hogy a könyvek könyvekkel szerelmeskedtek, végtelen újabb szövegeket és lapokat hozva létre, újra és újra ugyanazok és mégis más könyvek, de bekötött, jól látható, kézzelfogható tapintható könyvek a látomások világában, könyvek, intellektuális gondolatok, könyvek és újabb megharcolt állomások. Már nem képzeltem, hogy a darabokra tört világban létezik bármi, ami feloldaná a magányomat a fehér fényen kívül, már nem gondoltam, hogy a darabokra szakadt gondolatok közül létezne valami, ami még jobban széttépdesné a világomat, már nem gondoltam, hogy Velence vizes lépcsőin kívül érdekelne bármi is. Már nem gondoltam, hogy a szerelmen vagy ezeken a történeteken kívül érdekelne bármi is. Hogy a vörös bársonyos selyem... Mindig újra és újra a szemeit látta maga előtt, ezeket a valamilyen színű szemeket, változatlanul újra csak őt figyelte, őt dugta meg minden este, újra ugyanazokkal a mindentudó szemekkel, mintha ismerné a nőt, úgy nézte, mintha nem csak párszor látták volna egymást, mintha ismerné minden titkát. Belenézett a szemébe és többé nem tudott kinézni onnan, rabul ejtették a szemek, rabul ezek a mindentudó játékos valamilyen színű szemek, ahogyan őt nézte, el nem múló félelemmel. Mindig, mindig látta maga előtt, ment az utcán, olvasott valamit, beszélgetett, a szemek elkísérték az úton, és őt nézték, mintha mindent tudnának, mintha ismernék az összes várost, ahol járt, mintha ismernék, tudnák minden titkát. Úgy nézett rá, mintha a múlt csak egy perc lett volna, és ő végig érezte volna a mindenséget benne, az időt, ami nem létezik, a múlthoz való veszélyes viszonyát. Úgy nézett rá, mintha nem kéne többé semmiről sem beszélniük, mintha ismerné és tudná az összes várost, ahol járt (Alexandriát is), mintha ismerné, tudná minden titkát. Valójában valahonnét jöttem. És nem tévedtem el minden este. Valójában valahonnét jöttem, és nem tévedtem soha el az éjszakában. Összeragasztotta valami a két szemet, csak nézték egymást újra és újra. Már nagyon régen történt mindez. A történetek összeakaszkodtak és egy jól látható lilában folytatódtak, boldogan, határozottan. * A szövegben idézetek találhatók Marguerite Duras: Szeretők című kisregényéből.
