Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - Czapáry Veronika: Kattanás (novella)

Kattanás

Hosszasan a szemébe nézett, és tudta, le kell írnia ezt a szerelmet. Talán az utolsó lesz majd, amiről ír, végül is mindegy, hányadik.

Aztán igen, többször találkoztak. És egyre, egyre nyilvánvalóbbá vált a vágy, a végtelen és eszeveszett vágy. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szerelem egyszer csak átfordul, a szerelem és a testi vágy valaminek a leképezése lesz, valami kék és hangtalan forróságnak, valaminek, ami szavakban nem kifejezhető.

Mindig tudta, hogy ő kell. Mert abban a pillanatban ő kellett. Elkezdte simogatni. Majd belemarkolt a combjába. A férfi felnyögött és ránézett. A szemében elképzelhetetlenül ott volt minden, minden, amiről képtelenség volt beszélni, ott volt minden, amit többé nem lehetett már elmondani.

Ott volt a lények átlátszó felülete. A nő mindig fehéret érzett. Csupán ezt a nyálkás áttetsző színt, és azt a végtelen levegőt, ahogyan reggel a fény leragyog rájuk és ők ismét a reggeliző asztalhoz ülnek, a reggeliző asztal, ami kockásán van megterítve, ők leülnek együtt a reggeliző asztalhoz, egymásra néznek, és felkacagnak. Igen, mindennek így kellett történnie, már nagyon régen tudták. Valahogyan egyenes fejleménye az életüknek, hogy találkoztak.

Csupán egy telefon. Csak egyetlen kattanás.

A fehér és átlátszó fényben leülnek és egymásra mosolyognak. Egyre nyilvánvalóbban és egyre közelebb. Egyre közelebb a fehér fényhez, amely majd elviszi őket a teljes megsemmisüléshez, bele a nirvánába.

Már nem hittem, hogy megtalállak. Nem hittem, hogy létezik egyetlen álmom.

Végül Jézus állt mellettem, nézett rám kedvesen és szomorúan. Nem tudtam, hogy ő is megjelenik, de itt volt, akár a titán földi kék madarak. Nem volt sok értelme ennek a beszélgetésnek.

Persze reggel felébredt és egyedül találta magát. De a vágy még mélyebb sebeket ejtett a kék hegyeken és közelebb hozta őket.

Mindig, mindig egyre mélyebbre hatolt be. Mindig, mindig egyre jobban és közelebb hozta magát a vágyhoz. Egyre több orgazmusa volt, végül rákapcsolódott a végtelen áramlat, a kifulladásig szeretkezés varázsára, csak ezt, csak ezt a testet akarom, suttogta, bársonyos bőrét, újra és újra a szerelemnek ez a halvány határa jutott eszébe, ez a végtelen határvonal, az angyalokkal való léthez. Igen, az angyalok pár pillanatra egész láthatóak lettek, bizonyára sokan voltak és sokat beszéltek. Ahogyan elképzeljük őket, nyilvánvalóan léteztek a fehér könyvben, különben minek is beszélnénk el őket, ha nem léteznének.

Újra és újra magához ölelte a férfit ebben a vágyban. A hatalmas szobában, ami tele volt könyvekkel. Mindig, mindig újabb és újabb könyvek kerültek ki az útvesztőből, egészen frissen és nyilvánvalóan, kék, sárga, zöld és kék színű könyvek, és egészen nyilvánvalóan mindegy, hogy milyen könyvek, de könyvek.

Könyvek, amik titkos gondolatokat tartalmaztak az élethez, könyvek, amik fehérek és átlátszóak voltak, könyvek, amiknek néha megelevenedett a lapja és