Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - Czapáry Veronika: Kattanás (novella)

C/apárv Veronika

tokolta. És arra a vágyára, hogy csak űzze el, űzze el magától a szerelmet. Tudom, hogy nem a ruhán fordul meg, hogy a nők szépek-e vagy sem, nem is jólápoltsá- gukon, nem is a piperecikkek vagy a cicomák árán, ritkaságán. Tudom, hogy máshol a rejtély nyitja. Hogy hol, nem tudom. Csak azt, hogy nem ott, ahol a nők gondolják. De én tudom, hogy ez korántsem a szépség dolga, másról van itt szó, egészen másról, például az észről. Előtte volt az egész jelenet. Az egész beszélgetés a kávéházban. A lassú és néma ütemek, amit kivált egy másik nem belőle, az mind benne lesz.

Aztán milyen hosszú lesz az út az ágyig, mennyi és mennyi megtett és meg nem tett lépés, nyílt és elfecsérelt gondolat, és hogy az összetartozás és ragaszkodás érzése mindvégig ott van mindkettőjükben, ezt már nyíltan érezte.

Az egészet már elképzelte a hangja után a telefonban. Egészen mindegy volt, hogy néz ki. Ott volt minden a hangjában a telefonban. Valami átsugárzott, valami ebből a titokzatos tudattalanból, valami világos fehér és kék képeket látott és érezte a testét, hogy milyen lesz megérinteni.

A vágyat senki se tudja magához édesgetni. Vagy megvan a nőben, ami kiváltja, vagy nem. Vagy ott vibrált már az első tekintetben, vagy sohase létezett. Vagy azonnal érezzük a szexuális érdeklődést, vagy nem érzünk semmit. Igen, mert mindig is maga előtt látott minden jelenetet, ami megtörtént, mielőtt még megtörtént volna, előtte voltak a jelenetek néma tükrei. Tudta, hogy ismét úgy fog történni, ahogyan elképzeli, hogy már megint maga előtt látja az egész jelenetet, hallotta a hangját a telefonon, és tudta, hogy már meg fog őrülni, hogy megint egy újabb férfi, akibe bele fog őrülni és aki ugyancsak őbelé, színeket látott és vékony, kedves testeket, sorvadást és hangot, szerelmet és érintést, beszélgetést, és újra és újra csak színeket, színeket, színeket és azt a jelenetet egy hálószobában, amikor megint haladnak a megsemmisülés felé, csak öleli, öleli, öleli, úgy szerez neki örömet, mintha a saját teste lenne, mintha a két test egy lenne, egy kettévált darab, megint újra beléhatol, megint újra ugyanaz az őrült szenvedély, ami nem válogat, ami magával ragad, aminek mindegy, hogy férfi vagy nő, aminek mindegy, hogy kicsoda, csak ez az ősi szenvedély, hogy két test vagy három, bármennyi test egymásé legyen, hogy csak pár percre kiforduljon a magányból, hogy ismét az ősi örök szenvedély rabja legyen, ó, Alexandria, megihletted a szerelmet.

Hajlékony és végtelen testek újra és újra egymásnak ugranak, újra és újra elfeledik, hogy ők két test és nem egy, újra és újra erre vágyakoznak, eggyé válni, feloldani a határvonalat, ami minden élő között ott feszül, feloldani a határvonalat és magáévá tenni a szerelmet.

Alexandria jutott eszembe, a város a forró nyárban és az a rengeteg nyelv, a- mit a városban beszélnek.

Sokat beszélt róla és sokat nézte. Mindig minden úgy történt, ahogyan megjelölte. Magához szorította és végigsimította az érzékeny férfi bőrét. Ilyenkor már mindegy. Majd reggel besüt a fény, előtte minden megtörténik, ami megtörténhet.