Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - Duba Gyula: Galambtemető (4.) (regényrészlet)

Galambtemetö (4.) den pusztulás iránt közönyös legyen, a látvány keltette gondolatok sem múlnak el nyomtalanul. Különösen akkor, ha az ember eleget élt, hogy megsejtse a halál készü­lődő anyagiasulását, az élet múlásának nyugtalanító pátoszát. Ebben az esetben a képzelet s a vele rokon érzékelés roppant fogékonnyá válik minden pusztulás iránt, minden oktalan vég által sebezhetővé! Olyan ez, mint szép őszi reggelen a váratlan dér, a fehér füvek és zúzmarás fák, látványnak szépek, ám leheletük dermesztő. Ahogy az asszony mondta egyszer: néha úgy érzem, a világítóudvarban a halál, egész közel...! A szomszédban az elmúlás... A férfi felháborodva, de türtőzteti magát. Higgadtan okos akar lenni, pedig csak tehetetlen. Az új szőnyeg, ahogy hazahozták a Priorból, az előszobában áll a sarokba állítva. Az asszony rá sem néz, s ő nem akar szólni, vár. Várja, hogy mozduljon az idő.- Ez lehetetlen... ez így nem természetes... - tör ki végül is, inkább kétség- beesetten, mint dühösen, tűzhányó, amely éppen csak morgolódik, zsörtölődve füs­töt pöfékel és néhány nehéz sziklát a levegőbe hajít, de rombolni nem akar -, né­hány ostoba galamb tűrhetetlenné teszi az életünket! Képtelenség, hogy állandó fejfájást okozzanak, szép kilátások... Ezek sosem lesznek okosabbak, s így rossz­kedvűnk tele gyorsan beköszönt...! Az asszony érzékenyen válaszolt. Érződött rajta, mennyire bonyolult és sok­rétű lelkében a hullámverés, mindent elborít.- Nem is ők okozzák... mintha magától jönne, az idő hozná... A férfi azonnal megérezte, hogy hibát követett el. Nem tudta, miben tévedett, de megsejtette, jobb lett volna hallgatnia. Tréfálni próbált, hogy jóvátegye baklövés­ét, az ablakra mutatott. Az egyik galambnak, ki tudja, mi okból, a feje búbján bóbita- szerűen felborzolódott a tolla. Az ablakpárkányon ült és a szobába lesett.- Nézd a pipiskét - mosolygott -, kíváncsi ránk! Gondolja, kik ezek a behe- mót szörnyetegek?! Mint a pipiske - s meleg lett a hangja -, gyerekkoromban ősz végén megjelentek a háztetőkön, majd az utcán a fagyos hóban a szánok nyomá­ban, a varjakkal a lovak hulladékában kutattak, téli madaraink voltak... S mintha az asszony megérezte volna, hogy neki is hozzá kell járulnia a fe­szültség oldódásához.- Ott meg a Schöne Náci... - sötét tollazatú galambra mutatott, szinte fekete, de a melle és a feje fehér s a feje búbján sötét folt, sötét frakkban fehér plasztron s fején cilinder-, kislánykoromban takarítani járt hozzánk, s amikor készen lett a munkával, megkérte a szüléimét, hogy lezuhanyozhasson, Náci igazi úriember volt... Sorra vették a galambokat, így lett a tarka Kelemen, egy elegáns szürke hím pedig a Béla. Az ötödiknek kerestek volna nevet, amikor az asszony váratlanul azt mondta: O, istenem... S a konyhába sietett, mintha menekülne. Edényekkel csörömpölt. A férfi döbbenten nézett utána, fájó sejtés fogta el, s hogy megszűnjön a nyomasztó érzés, utánament és kedélyeskedve, maga is érezte, hogy erőltetetten, megkérdezte:

Next

/
Thumbnails
Contents