Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Duba Gyula: Galambtemető (4.) (regényrészlet)
Duba Gyula dudort is megszállja s odafagy. A szűk tér a fagyok szabad prédája, s a vén falak oly vastagok, hogy bévülről kifelé nem melegítenek. Ilyenkor egyedül a szellőzőnyílások környékén olvad meg a hó. A remegő fémlemezek között langyos hullámokban törekszik ki a levegő, nyomorúságos galambparadicsommá varázsolva a szűk lyukakat, kezdődhet a harc. Négy-öt galamb tolong ilyenkor egymás he- gyén-hátán az enyhe fuvallatban, a legerősebbek s legkegyetlenebbek, állandóan marják egymást, s mire erejük elfogyott, békésen aláhullnak a mélybe, az újak és dühödtebbek lelökik őket, hogy elfoglalhassák helyüket. így volt, mielőtt Salgó felrakatta a rácsot, majd hosszabb szünet következett, áldott galamb nélküli időszak, s most ezt az egyetlent, melynek látványa szőnyegvásárlásra késztette az asszonyt, hogy feledhesse, nemsokára másik követte. Érthetetlen ösztön dolgozhat bennük, kiszámíthatatlan, mint az öngyilkosokban. Rejtély, hogyan jutnak be a rácson. Az ő titkuk, hogy kerülnek a kegyetlen kővarsa gyomrába. Lebírhatatlan s esztelen vágy okozhatja vesztüket, rábírja őket, hogy valami résen, olyan nyíláson, melyen éppen csak beférnek, bebújnak és lejussanak a mélybe, ahonnan nincs menekülés. A később jött még gyanútlan, a másik, mely korábban érkezett, tehát napok óta itt rostokol, már nem mozdul, kókadtan ül egy sarokban, alig adja jelét, hogy él, mozdulatlan, ázott tollcsomó, rakás szerencsétlenség. Lehet, éjszaka eltűnik, hogy néhány nap múlva a másik is kövesse, jönnek-e utánuk mások aztán...?! Zordul az idő, egyre hidegebb. Éjszakánként száraz fagyok vannak, hó még nem esett, reggel párásak az ablakok. A tél az északi hegyek mögött várakozik, már kiszemelte a várost, alkalomra vár, hogy rátörjön. Az utcák és terek kopognak, a galambok csapatokban ülnek a szélámyékos háztetőkön, többnyire ugyanazon házakon ülnek kopott szőnyegként, egymást melengetve összebújnak. Ok a szabadok, dacolnak mind nehezebb sorsukkal. A világítóudvar páriái rövid időt élnek meg, egyre hamarább végez velük a fagy és az éhség. Mégsem fogynak el, rejtélyes törvénynek engedelmeskedve állandóan újak jönnek, gyakran öten-hatan is vannak, majd ketten-hárman maradnak, végül csak egy, ám mire ez is elveszne, ismét jön néhány. Az asszony felindultan kérdi: őrültek ezek?! Milyen pokoli kényszer űzi ide a bolondokat?! Rakásra pusztultok, úgy kell nektek, bolondok! Egész nap rosszkedvű, sokat töpreng, egyre ritkábban nevet, mosolyogni is elfelejt. A világítóudvarban pedig pokoli színjáték folyik! Állandó előadásban, éj- jel-nappal tart, nincs szünet! Furcsa színház, abszurd darabbal, akár legyinteni lehetne rá: ugyan, néhány haszontalan galamb! Ki törődik velük? Szerte a világban naponta tízezrek halnak éhen, sok százan háborúkban, terrorcselekményekben veszítik életüket, nyolcszázmillióan éheznek, még többen a létminimum alatt élnek, milyen jelentőséggel bírna, hogy oktalan módon és érthetetlen törvény alapján elpusztul néhány galamb? Igen, a józan ész számára jelentéktelen. Mihelyt azonban a spirituális képzelet és az érzékeny beleérzőkészség, az intuíció lép színre, a képbe sejtelmek költöznek. Míg a lélek érzékeny és nem durvult el annyira, hogy min
