Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - Duba Gyula: Galambtemető (4.) (regényrészlet)

Galambtemető (4.)

dő szerelmek árnyai lengtek körülöttem és ismeretlen szorongások kísértettek, miközben a fák rezdülését és a bokrok remegését vizslattam, a képzeletem máshol járt. Makkfejű Sztyepán és társai erősen, természetesen éltek, az uraság, a Herceg is valós életet élt! A vadludak röpte pedig megállíthatatlannak és időtlennek tűnt fel, és a Madártemető kiléte annyira csábított, hogy majd eszemet veszítettem, bár eljuthatnék oda és megtudnám, mi történik a vadludakkal, amelyek nem térnek visz- sza onnan! De a kicsinység tényére már akkor rá kellett döbbennem. A Cserestó tisztásán a Dögtéren semmi nagyság nem várt, semmilyen végtelenség nem mutatkozott, csak orbáncban elpusztult disznótetemek maradványai, melyeket kiástak a vándorcigányok és a rókák kikapartak, meg szerencsétlenségben elpusztult igavonók lócsontjai. Bármerre jártam leszűkült világomban, nem a szabadság röpte kísért, hanem a zártság csapdájának fojtogató érzete és önmarcangoló képzeletem kísértetei. Mily gyakran érezhettem, hogy kelepcébe kerültem, láthatatlan béklyóba verve élek! Milyen istenverte bágyadtság ült akkor a tájon, ahol születtem, melynek tehetetlensége aztán belém költözött?!

S mintha mindmáig kísértene.

Beszűkülő helyzetemet és fogyó lehetőségeimet számba véve, hőseimre gondolva, esendőségükre, ahogy létük ívének aláhullásában mind több bennük a lemondás és egyre inkább szenvednek, s a végzet markában vergődő galambokat szemlélve arra gondolok, hogy a nagy fene életből - amit Heidegger ittlétnek nevezett - milyen visszahangot váltottam ki, hát... nincs okom az elégedettségre. S az önteltségre végképp semmi! Helyzetem kilátástalanságát fokozza, hogy állandó témám a férfi, együtt indult velem az egykori kietlenségből a városok felé, némileg balekként járva az alulról feltörekvők rögös útját, járatlan ösvényeken tapogatózva, a csapda nála sem könyörületesebb, sem a béklyók nem könnyebbek. Pedig nem sikertelen, csupán arrafelé, amerre ő járt, s ahol én írok, a csökkentett lehetőségek valóságában és szűkre szabott terében a győzelmek is pirrusziak és a sikerek csököttek, az értékek leszázalékoltak és a dicsőség szőrén-szálán elvész, mint a kutya vacsorája! Pedig az álmok és a vágyak teljes értékűek s éppen olyan hitelesek és tiszteletre méltóak, mint a világ szerencsésebb helyein. Az életben kifejtett erőfeszítés és a ritka boldogságra elpazarolt energia sem kevsebb, mint máshol. De még a kötelességtudó elhivatottság érzése sem nemtelenebb! Csak a határok szű- bebbek és a ködök szürkesége tömöttebb, áttörhetetlenebb, mint boldogabb tájakon, szabadabb szelek földjén.

Gyakran úgy tűnik, hogy a világítóudvar képe életünk érzékletes metaforája, a lakásban folyó lét sivár, kimerevített mása. Látszatra térség, valójában szűk barlang, napfény sosem éri, nem kimódolt, hanem természetesen kialakult csapda tere. Némileg óvott a szelektől, bár viharok és évszakváltozások idején védtelen mélyére rossz fuvallatok nyúlnak, felkavarják szunnyadó nyugalmát. S emellett gátlástalanul éri az eső, a záporok sorra verik, szilajon paskolják a vedlett falakat, télen pedig hó telepszik minden kiszögellésre, hámló vakolatszirtre, a legkisebb