Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Aich Péter: A virág (novella)
Aich Péter széd szobában. A virág, akarta még mondani ekkor a szűkszavú lány, de csak egy utolsó sóhajra tellett, Leander vajon miért hozta vissza a kukából, miben reménykedett. A temetés után Leander csüggedten ült az íróasztalához. Megöregedett, megőszült az évek során, akaratereje a sarokban hevert, vén kutya, alig mozdul. Azon töprengett, visszarakja-e bútorait eredeti helyükre, de nem bírta rászánni magát, minek, jutott eszébe a mentő gondolat, nem változik semmi, a lakás üressége elnyeli az időt, magába szippantja ez a vákuum, talán azért maradt meg a virág, ki tudja, talán nem is a vázából meríti nedvét, a kárpitok pedig, hát istenem, még nem szakadoznak, nem kell azzal törődni. Meleg délután volt, s hirtelen világosabb, a felhők elúsztak a Nap elől, a kibontakozó sugarak beosontak a szobába, körbevették a virágot, vajon mire emlékeztet ez. Leander nem bírta tovább, kiment, rótta az utcákat, lassan, meg-megállva, hogy lélegzethez jusson, mintha álmait keresné, de megfeledkezett fölnézni, ahol a napfény délibábja kacérkodott, késő este tévedt haza, s elaludt a tévé előtt, már pirkadni kezdett, amikor fölriadt, sajgó háttal, s lihegett, levegő után kapkodott, az utóbbi időben újra ez keserítette életét mind föltű- nőbben. A légzési zavarok egyre nyomasztóbbak lettek, hosszú percekig tartott, míg mély lélegzetet tudott venni. Furcsa mód, amikor a virágot legutóbb fürdette, nem fájt semmije, nem lihegett, pedig előre a kád fölé hajolva épp fordítva kellett volna lennie, mintha megfiatalodna olyankor, mindenek ellenére. Hogy magyarázom ezt meg az orvosnak, töprengett, nem lehet egész nap virágot ápolni, mégis el kéne hozzá mennem. Halogatta, halogatta, mert hátha elmúlik, csak rosszul ültem, siettem a lépcsőn, sokat cigarettáztam, bizonyára, minden eszébe jutott, a virágról közben megfeledkezett, nem nézett többet tévét, ehelyett még tovább bolyongott a városban, mintha csakugyan keresne, vajon mit, ugratták régi barátai, a tegnapi napot? Meglehet, hagyta rájuk ilyenkor Leander, meglehet. Máskor pedig, amikor látogatóba jöttek hozzá, azon csodálkoztak, honnan van ennek mindig friss virága a vázában, vajon titkos rajongói küldik-e. De Leander legföljebb kitérő választ adott, mit is mondjon, hogyan magyarázza meg, hogy ez még mindig ugyanaz a virág, a- mit évekkel ezelőtt rábíztak, s hát őrzi, ki tudja, miért, ő maga sem tudja, fényűzés a sivatagban. Amikor légzési problémái végképp elviselhetetlenné váltak, végre rászánta magát, hogy orvoshoz megy, megkérdezte, ahogy illik, ki az utolsó, leült, s várt, a- míg sorra kerül. A leülés művelete persze némileg körülményes volt, mert ilyenkor rettenetesen zihálni kezdett, de erre senki sem figyelt, mindenki a maga bajával volt elfoglalva, s ha szóba elegyedtek egymással, kizárólag azért, hogy licitáljanak, ki a nagyobb beteg, s elmondhassák kórlapjukat. Ekkor lépett be a váróba egy bájos teremtés, csöndesen betámasztotta az ajtót, szende mosolyában ellenállhatatlan csillagképek ragyogtak rejtélyesen, szemében a sugarak délibábja játszott, virág nyílt. Karmen, szólalt meg a férfi akaratlanul, fölállt, elébe ment, tisztán lélegzett,
