Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Aich Péter: A virág (novella)
A virág bár szívverése fölgyorsult, kerestelek, mondta, miközben a többi paciens még mindig a maga kórlapjával volt elfoglalva, senki sem nézett feléjük. Tudom, bólintott Karmen, most itt vagyok. Gyere, mondta Leander, a virág, megőriztem számodra. Számomra, mosolygott kétkedőn Karmen, csakugyan? A légzési zavarok teljesen megszűntek, mintha elvágták volna. Gyere, mondta Leander, mert szentül meg volt győződve, hogy ez csakugyan Karmen, bár az az igazság, hogy nem nagyon világosan emlékezett rá, az évek fölborzolják az állóvíz tükrét, akár az ikertestvére is lehetne, az, akivel annak idején találkozott, föltehetően, de a hasonlóság annyira megzavarta, hogy ezt a lehetőséget önkéntelen kizárta, csak egy villanás volt végül, nem, ez tényleg Karmen, s azonos azzal, aki a virágot rábízta, ez immár egyértelmű, tudtam, hogy megtalállak, mondta csöndesen, megőriztem, igen, megőriztem, hajtogatta újra meg újra, gyere. Karmen titokzatosan mosolygott, milyen bájos, lelkendezett Leander, elbűvölő csakugyan, egészen tűzbe jött. Elballagtak szótlanul, s ez annyira beszédes volt, Leander pedig nem csodálkozott, miért van, hogy ez most nem zavarja, úgy mentek, mintha áradt volna belőlük a szó, hegyi patak napsütésben, a visszafogott, eltitkolt, soha ki nem ejtett ige. Fölmentek a lépcsőn, frissen, tavaszi virág, épp most bontakozik ki bimbójából, Leander nem zihált, kinyitotta az ajtót, bevezette Karment a szobába, a vázában száraz virág árválkodott. Kiszikkadt, mondta Karmen tárgyilagosan, s szeméből mintha elszálltak volna a csillagképek. Dehogy, rémüldözött Lander, üde és friss, mindig az volt, mindig az maradt, mindenek ellenére, bármi történt, csak a kárpit, igen, az fakult meg kissé. Talán a szemed romlott meg, mióta utoljára láttad, mondta szomorúan a lány, az idő hályoga árnyékolja be szívedet. Gyakran valóban nem törődtem vele, ismerte be töredelmesen a férfi, de hogy nem vettem volna észre a változást, gondolta kedveszegetten, az nem lehet, hiszen lásd, szirmai selymesek, illata hódító, szépséges virágos kertem, ezt a mosolyt őriztem egy életen át, mondd, tulajdonképpen mi történt. Karmen tekintetéből azonban eltűnt az ismerős biztatás, kisiklott a Göncölszekér, Leander álmaival ütközött, foszlányai egy más galaxisba kerültek, mégsem állt meg az idő, mondta, nem állt meg. Itt bent igen, szólt komoran Leander, csak ott kint nem, úgy látszik, mert szálltak a felhők, goromba, sötét felhők, megfojtották lélegzetemet, a szoba is kiüresedett, kizsigerelt, elemésztette vágyaimat. Késő téli délután volt, besötétedett közben, ám Leander nem vette észre, hogyan is, mikor megszűnt benne az idő múlása, az ősidőkben még, csak állt, hosz- szan, szótlanul, meggörnyedve, csappanó Hold nézett be az ablakon, majd vontatottan íróasztalához lépett, kiemelte a virágot a vázából, selyempapír közé préselte, a szívébe rejtette, jó helyen lesz, mintha mindig ott lett volna, nem hervad el, Karmen, soha. *Az ötlet A rózsa című elbeszélésével Vezényi Pálé. Ez az elbeszélés független variáció a témára.
