Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Aich Péter: A virág (novella)
A virág lány, aki legföljebb kétszer tett szóvá bármit, azt is kivételesen, nem bolygatta tovább a kérdést, csak egy szép napon kidobta a virágot, s a vázát eltette. Leander az utóbbi időben ritkán vette szemügyre a virágot, úgyszólván soha, olyan része volt a lakásnak, mint bármi más, amit nem kell különösebben megcsodálni, számon tartjuk, mert ott van, ennyi, bár ott díszlett az orra előtt, már amikor az íróasztalánál ült, ott azonban egyre kevesebbet, mert bevásárolni kellett, takarítani, porszívózni, rendet csinálni, mosni, szárítani, vasalni, főzni, mosogatni, ami egy háztartásban lenni szokott, mindez szűkszavúan beosztva, s mindent szűkén mérve, akár a mosolyt, csókot s ölelést, nincs arra most idő. Amikor néha az íróasztal közelébe került, mágnesként vonta oda ismeretlen erő, rejtett nosztalgia kerülgette, mégis óvakodott tőle ösztönösen, nehogy kizökkentse egyensúlyából, még baj lenne abból. Végül nem tudott ellenállni e belső késztetésnek, történetesen épp aznap, amikor a szűkszavú lány eltüntette a virágot, úgy érezte, leltározni kell az időt, hátha mégis múlik, s akkor vajon mi történt, töprengett Leander értetlenül, mi az, ami nincsen rendben. Megütközve cövekelt le végül, amikor jobban szemügyre vette a dolgokat, majd elképedve rohant szűkszavú párjához, hol a váza? A helyén. Nincs ott. De, elraktam. És a virág? Kidobtam. A férfi leszáguldott a kukához, őrjöngve szinte, izgatottan, egy hajléktalan turkált éppen benne, Leander bosszúsan félrelökte, kikotorta a virágot, a hajléktalan csodálkozva bámult rá, mi baja ennek, egy i- lyen jól öltözött úr mit keres a kukában, nem tud friss virágot vásárolni a sarkon? A virág tehát visszakerült a vázába, s vázástul az íróasztalra. Minek az neked? Csak. Csak? Mit mondjon erre? Úgysem tudta volna megmagyarázni, még magának sem. A szűkszavú lány még szűkszavúbb lett ezután, egy szót sem szólt többé sem a virágról, sem másról. Leander körülzsongta, de hiába, egyre távolabb került tőle, mintha csakugyan a tengerentúlra, ahova már nem lehet önerőből úszva eljutni, nem is volt már sziget a láthatáron, csalódottan nézett utána, de a vágy nem szólalt meg benne s nem követte, néma volt, akár a szűkszavú lány, lemerült benne az elem. Közben a víz a vázában újra kiszáradt, por lepte be a virágot. Karmen, miért nem beszélsz velem? De a szűkszavú lány szóra sem méltatta, talán nem is hallotta a fuldokló kérdést, magába roskadt, hallgatásba burkolózott, elzárt szavait cipelte, keserűséggé formálta, rogyadozott a térde a teher alatt, minden kaput ki akart nyitni, szabadon járjon Kékszakállú várában kedve szerint, semmibe vette a rejtett tilalmakat, ki kell takarítani, ez volt a rögeszméje, tiszta lappal élni, így képzelte, a pókhálók életére törnek, s nem vette észre,'az üres szobákban szellemek igézik, visszavarázsolják azzá, ami lényege, talmi alteregója nevének. S amikor terhe alatt végleg összeroppant, Leander odaült halálos ágya mellé, elrontottad, Karmen, mondta búsan, elrejtetted a szavakat, kitagadtad a mosolyt, szemedben nem nyílt virág. Nem szeretsz, nézett rá fáradtan a szűkszavú lány, miért szólítasz engem így? Mert így akartalak. Nem az vagyok, más vagyok, szólt, annak kereszteltek, majdnem, suttogta alig hallhatóan, de nem lett belőle semmi. Nem lett, hagyta rá Leander, nem lett, s mélázó tekintete a virágra tévedt a szom
