Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Aich Péter: A virág (novella)
Aich Péter hozzá, ott volt a vázában a friss virág, néha illatozott is, ez lassan gyanússá vált, ha nem nekem hozta, hanem kapta, állítólag, akkor kitől, gerjesztette magában a féltékenységet. Mert mindennap friss volt az a virág, mindig ugyanolyan szép és üde, vagyis naponta kapnia kell valakitől, önmagának ugyan mi a csodának vásárolna egyfolytában újat, ez egyre jobban nyugtalanította, ki a fene lehet az, akivel megcsal, ezt nem hagyom annyiban. Azzal kezdte, hogy nem töltötte föl a vázát többé vízzel, csakhogy ez mit sem használt, falra hányt borsó, annál is rosszabb, mert a borsó a padlóra pattan, s eltapossa az ember, ez pedig a lelkét mérgezi, önérzetét sérti, megfejthetetlen talány, megkukulok ettől, dühöngött, a fejét verte a falhoz majdnem, majd hisztizni próbált, ez nem mehet így, velem ne játsszon senki, egyszóval megelégelte végül, történetesen esett az eső éppen aznap, szinte szimbolikus volt. Leander szomorúan vette tudomásul a távozást, ez sem volt Karmen, hiába, pedig virágos kert volt a melle s ágyéka nektár, milyen kár. Bár... Bár esett az eső, ugye, mintha le akarná mosni az ölelések nyomát. Ekkor búskomor költői ihlete, a homályba vesző léptek s a nedves képzetek következtében eszébe jutott megint a virág, hosszú hónapok után újra megfürdette, lemosta róla a pókhálókat, frissen, újravarázsolva pompázott íróasztalán, milyen elbűvölő. Járni kezdte újra az utcákat, immár rendszeresen, mintha küldetése volna, fényképezett, s otthon a számítógépnél elemezte az arcokat, hátha fölismer valakit. Egyszer-másszor úgy tűnt, megtalálta, amit keres, a kinagyításnál viszont kissé túlzottan kockás lett a kép, s nem tudta eldönteni, mit lát, no de biztosan fölismeri, erről volt szó, tehát mégsem az. Ez már akkor volt, amikor a szűkszavú lánnyal dolgozott egy tervezeten, a munka eléggé lekötötte, a számítógépre otthon egyre kevesebb idő jutott, nem is volt kedve hozzá, fáradtan s későn érkezett haza, csupán arra maradt némi energiája, hogy a szűkszavú lánnyal elment néha kávéra, lecsapolni a közös kimerültséget, mert a szűkszavú lánnyal jól haladt a munka, túl jól, s gördülékenyen, nemsokára befejezzük, mondta egy napon a szűkszavú lány szinte ünnepélyesen, de Leander valahogy nem tudott annyira lelkesedni. Mondd csak, Karmen, válaszolt neki, mert így becézte, mi lesz ezután. Mi lenne, befejezzük. Sajnos, mondta a férfi. Ugyan, válaszolt kifejezéstelenül a szűkszavú lány. Na, egy díszvacsorára azonban meghívlak még. Jó, egyezett bele szűkszavúan a szűkszavú lány, s eljött a megbeszélt napon Leanderhez. Szép a lakás, szólt váratlanul a szűkszavú lány, mert lelkesedni nem szokott, egy-két változtatás ugyan ráférne, esetleg segítek, ilyen bőbeszédű nyilatkozatot még nem is hallott tőle Leander. Tényleg, mondta anélkül, hogy világos lett volna, helyeslést fejezett-e ki vagy kérdést, s mire vonatkozik ez egyáltalán, te vagy az én virágos kertem, folytatta, jó munkát végeztünk. Ha úgy gondolod, vonta meg vállát a szűkszavú lány, s többet nem szólt, mert hát minek, ha úgyis itt marad, addig legalább, míg ezt a csinos kis lakást át nem rendezik egy csöppet. Ezt sikeresen meg is oldották, kő kövön nem maradt, mindössze az íróasztal, az érinthetetlen, maradt régi mivoltában, nem engedte hozzányúlni, s a szűkszavú
