Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Aich Péter: A virág (novella)
A virág indul, bedobnak egy-két pohárral. Sikeresen följutottak a lakásba, Leander palack után nézett, s a dugóhúzót kereste, az iljú hölgy közben körülhordozta tekintetét. Milyen kedélyes lakás, lelkendezett, ó, istenem, ez a szegény virág, miért nem adsz neki vizet, hiszen elszárad. Tényleg, mondta a férfi, szegény virág, valahogy elfelejtette az utóbbi napokban, csavargása öncélú lett, jóllehet eredetileg a virág miatt, el ne fonnyadjon, pedig az semmi jelét a kiszikkadásnak nem mutatta, a víz kiszáradt ugyan a vázából, de a virág friss és üde maradt, mintha csak most vágták volna le, pontosan olyan, mint akkor, amikor a kezébe nyomták, semmit sem változott, Leander mindezt valahogy nem vette tudomásul. Töltött, koccintottak, ösz- szebújtak, újra ittak, az ifjú hölgy magára vonta Leandert. Úgy aludtak el meztelenül, reggel arra ébredtek, hogy fáznak. Mi is a te neved, érdeklődött a férfi, miközben fölöltözködött. Részeg voltál, vihogott az iíjú hölgy, de hangjában érződött a sértődöttség, Karmen, hiszen mondtam, Karmennek hívnak. Tényleg? Tényleg. Érdekes, mondta a férfi minden meggyőződés nélkül, találkoztunk mi már valahol? Persze, mondta az ifjú hölgy, tegnap a zsúron, nem emlékszel? Karmen, tűnődött a férfi, hogy lehet ez? Szent ég, milyen alakokkal kerülök össze, én hülye, sértődött meg az ifjú hölgy, aki Karmennek mondta magát, hát jó, felejtsük el, s elviharzott, Leander sosem látta többé, csak valami azonosíthatatlan, s ezért kellemetlen szájíz maradt utána, mintha becsapták volna, vagy - s ez volt a valószínűbb - önmagát csapta be inkább, azaz kusza volt az egész, zavaros víz, amelyen a Nap sem hatol át, elnyeli a sugarakat. Mégis: valahogy rendet kell teremteni ebben a zűrzavarban, de csak még jobban fölkavarta a vizet, saját útvesztőjébe tévedt. Nem vagy te Karmen, kérdezte egyik új ismerősétől, pedig tudta, hogy nem úgy hívják, szép melle volt és takaros fara, végigsimogatni micsoda élvezet lehet. Persze, mondta a szép mellű, takaros farú, én vagyok Karmen. Az jó, mondta Leander. Miért jó? Azért, mondta Leander váratlan ötlettel, s ezzel önmagát is meglepte, mert már régóta szeretnék operába menni a Carmenre, de ahhoz egy Karmen kell, hogy stílusos legyen. Szereted az operát, kérdezte a szép mellű, takaros farú, hiszen vonakodni is kellett egy csöppet a jobb benyomás kedvéért, hát jó, hagyta rá végül, menjünk operába. Az előadás után még leültek egy pohár pezsgőre, hadd teljesedjen ki az élmény, s egyúttal megegyeztek, máskor is elmennek, esetleg máshova. Mikor fölmentek Leanderhez, a szép mellű, takaros farú hölgy első dolga az volt, hogy vizet öntsön az üres vázába, amelyben a virág volt, hogy lehet így hagyni, dorgálta, ét- len-szomjan a vázában, képzeld, ha te nem kapnál enni. Elfelejtettem, mondta Leander szórakozottan, tegnap akartam, lódított, aztán szólt a telefon, az operajegy, vacsoráztam, mit tudom én. Ugyan már, tegnap óta rég lekókadt volna, ez csak o- lyan kifogás, mert nem akarod bevallani, hogy nekem hoztad. Nem neked hoztam, mondta egyszerűen, de határozottan Leander, már régen itt van, csak elfelejtettem vizet önteni, úgyis mindegy. Ez félrebeszél a szemérmességében, vélekedett a szép mellű, takaros farú hölgy, na majd ő, fogadkozott magában a szebb kilátások reményében, istenadta adottságaival jobb belátásra téríti. Csakhogy bármikor följött
