Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - Aich Péter: A virág (novella)

Aich Péter

lyempapírba csomagolt virágot tartott, éppen soron volt, fölállt, tett két-három lépést, a férfi úgy látta, nem érinti a földet, talán csak képzelet mindez, gondolat suhan, s a film tovább pörög, a lány visszafordul, tétován a férfi elé áll, megfogná addig a virágot, míg bent vagyok, kérleli, ha pedig megjön közben Karmen, adja neki. Ki az, dadogja Leander, nem ismer ő semmi Karment, s nem kérdezheti meg mindenkitől, aki betéved ide, mondja, magát hogy hívják. Olyan, mint én, rebben a lány ajka, alig észrevehetően, biztosan megismeri, tudatja mosolya, szeméből napsugár villan, pedig felhős az égbolt, köd kavarog, s belibben a rendelőbe.

Az emberek jöttek-mentek, Leander is sorra került, csak a lány, ki tudja miért, nem jött ki a rendelőből. Talán még bent van, gondolta, de akkor miért hívnak engem is. Azonban nem volt bent sem, csak az orvos és a nővérke, aki egy másik ajtón is ki-bejárt, míg az orvos Leandert vizsgálta, esetleg arra mehetett, vélte, mi legyen most a virággal. Alapjában véve megkérdezhetné az orvost, biztosan tud róla valamit, egy lány, akinek a nevét sem ismeri, s nincsen kezében virág, mert ő tartja most, ugyan hol van, merre ment, hülyének nézne a doktor, bizonyára, pláne, hogy a tünetek megszűntek, az eredmények meg mind negatívak, alighanem hipo- chondemek tart, ha ráadásul ilyen kérdést tesz föl, tényleg elküldi a diliházba, s okkal, reménytelen helyzet.

Otthon vázába tette a virágot, s azon gondolkodott, mitévő legyen most, hol találja meg ezt a rejtélyes lányt, vagy legalább Karment, akit állítólag fölismer, lehetőleg még azelőtt, mielőtt elfonnyad a virág. Céltalan bolyongásba bonyolódott, rótta az utcákat rendszertelenül, mert nem volt fogódzója, a véletlenben bízhatott csupán, hátha, ugye, akár a kapanyél, amely elsül, esetleg. Merre jársz mostanság tulajdonképpen, ugratták barátai, hogy fölrázzák elvonatkoztatottságából, ám Leandert nehezen lehetett szóra bírni, csak legyintett, talán a tengerhez, ahogy az izé mondta, vagy azon túlra is, a szigetre, hogy megtaláljam a virágoskertet. Ugyan miféle virágoskertet, csodálkoztak, s megkopogtatták homlokukat a háta mögött, mi baja lehet ennek. Ha éppen az kell, szólt az egyik, hogy föloldja a kínos helyzetet, a hét végén lesz nálam egy gardenparty, eljöhetnél, csak el ne taposd a virágaimat, mondta még, tréfának vélte.

Hát jó, gondolta Leander, végül teljesen mindegy, hova megyek, s nem akadt meg azon, mire céloz a barátja, nem vagyok én liliomtipró, mondta ártatlanul, Karment keresem, tette hozzá gondolatban, azt hiszem. Aztán úgy alakult, hogy elég jó zsúr volt, jóízüt mulattak, sokat ittak, sokáig maradtak, sok vértelen felületességet összehordtak, micsoda marhaság, röhögtek azon nagyokat, a végén még elkísért egy ifjú hölgyet a buszhoz, majd fölteszlek, hogy hazamehess, mondta gálánsán spicces mosollyal. Az ifjú hölgy belekarolt, úgy indultak a buszmegállóhoz, nevetgélve, eléggé gőzösen, s mivel minden sarkon a lány incselkedve Leander száját kereste, a busz természetesen elment, az utolsó, mi legyen most. Tulajdonképpen ihatnánk még egyet, nyilatkozott Leander, s az ifjú hölgy lelkesen ráállt, hát persze, miért ne. Leander nem lakott túl messze, míg hajnalban az első busz el