Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Aich Péter: A virág (novella)
A virág asztma, attól tartok, mondta az orvos, nem is a tüdejével van baja. De a friss levegő, ellenkezett olyankor. Igen, mindenki arra vágyik, válaszolta az orvos, tiszta levegőre, talán a tengerhez, javasolta, de Leander legyintett, azt kérdezte, vajon tényleg azon múlik-e, hát, húzta föl szemöldökét az orvos, és - biztos, ami biztos - további kivizsgálásokra új terminust adott, kiderül valami esetleg. Ki az utolsó, érdeklődött, amikor a váróba érkezett. Én, szólalt meg egy hang a sarokban, s Leander, mivel ott volt még üres szék, helyet foglalt mellette. Elég megjegyezni az utolsót, ha az bemegy, utána következik ő, addig nyugodtan olvashat, de miközben nyúlt a könyvért, gyanút fogott, a hang tulajdonosa is ott ül-e, vagy csupán a hang, egymagában, mintha belülről jött volna, hetedhét ajtón túlról, titkos vagy tilos, ki tudná ezt megállapítani, zárkából, álmaiból a vágy, de megakadt szeme a lányon. Bájos teremtés volt, tartózkodó mozdulattal vette tudomásul a melléje telepedő férfit, szemük összeakadt, Leander elfogódottan kotorászott a táskájában, bocsánat, mondta, mert közben akaratlanul megbökte, szinte megkönnyebbült, hogy kifogást talált, amiért úgy rábámészkodott, hangja mégis elcsuklott, torkán akadt Hófehérke almája. Semmi, mosolygott szendén a lány, szemében éteri fények kísértettek, amitől a férfi még jobban megzavarodott, szinte lélegezni is elfelejtett, de ez most nem tűnt föl neki, görcsösen másfelé igyekezett nézni. Ölébe tette táskáját, rá a könyvet, ősi vadászösztönnel még körültekintett, szemügyre venni a terepet, csakhogy megint a lányra tévedt, meg kell jegyeznem, ismételte gondolatban, hogy tudjam, mikor kerülök sorra, persze ez már csak gyarló ürügy, tudatosította, hogy jobban megnézhesse, miközben úgy tett, arra vigyáz, nehogy újra megbökje, ez az érthetetlen belső kényszer teljesen fölzaklatta, zavarában fölállt, majd szórakozottan visszaült, közben titkon sandított a lányra, ekkor ismét találkozott a tekintetük. A lány szinte abban a pillanatban lesütötte szemét, eltűntek a fények, a könyvre összpontosított, úgy látszott, a címet olvassa, elterelő manőver. Ismeri, szólalt meg kérdőn Leander, s maga is csodálkozott ezen, nem szokása a váróban társalogni. A lány még mindig mosolygott, s amikor ránézett, tekintetében rejtélyes csillagképek ragyogtak ellenállhatatlanul, a lélek mennyboltja, végtelen láthatár. Leander bizonytalanul pislogott, honnan ismerem, mélyedt magába, bár biztosan tudta, nem találkoztak még, pedig ha akkor kinéz az ablakon, látta volna az égen úszó felhőket, mögülük éppen kibújt a Nap, erősödő sugara a lány szemébe nézett, a férfinak úgy tűnt, a legragyogóbb csillagot látja ott, csodálatos virág nyílt. Néhány nap múlva újabb kivizsgálás, nem jutok levegőhöz, panaszkodott, egyre rosszabb, az orvos viszont a fejét csóválta, hát jó, rendben, akkor még megpróbálunk valamit, hátha, bár nem valószínű. A váróban ismét ott volt a lány, Leander melléje ült, köszöntött, mint akit már régen ismer, visszafogott mosollyal üdvözölte, lágy meghittség volt az üzenet, s Leandernek hirtelen az volt a benyomása, semmi baja, nyugodtan lélegezhet, holott szíve gyorsabban ver, légzése mégis teljesen nyugodt, talán igaza van az orvosnak, de hogy van ez akkor. A lány se
