Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Aich Péter: A virág (novella)
Aich Péter A virág* A lakás üresen tátongott, lényegét elnyelte az idő, s az időt az időtlenség. Semmi sem változott. Akár tegnap is lehetett volna vagy holnap. A kárpiton ugyan meglátszott, hogy nem új, különösen ott, ahol ülni szokott, na meg a ritkán beszivárgó sugarak miatt is fakóbb lett egy kevéssel, de tulajdonképpen ez volt minden, amiről következtetni lehetett volna, hogy hátha mégis szállnak a felhők. Az órát, egyetlen örökségét egy felkiáltójelnyi intelemmel, nem húzta föl már évek óta, zavarta a ketyegése, negyedóránként az ütése, kellemetlen ez az állandó nyugtalanító figyelmeztetés a túlvilágról, mert ha idő van, elmúlás is van, vagy valami ehhez hasonló, változás, felejtés, az érverés transzformációja, holott megszokhatta volna, az ember egyszerűen elereszti a füle mellett a zörejeket, a tettek zaját, még a szavakat s a tanulságot is, ki tudja, mi megy ilyenkor veszendőbe, vagy mégsem. Talán kabalából tette ezt, hogy annak ellenére se múljon a múlandó, s ne zavarja a virágot, pedig az ettől függetlenül virított, illatozott is néha, szeszélyesen, önkényesen, nem tudta megállapítani, pedig próbálkozott, mitől függően, vagy hogy van-e egyáltalán bármilyen oka, bár az is igaz, hogy nem foglalkozott ezzel túlzottan, mindenek dacára, talán a felhők miatt, meg légzési zavarok feszélyezték, fulladozott néha, orvoshoz kéne menni, aggályoskodott, s ez elvonta figyelmét, szóval a virág egyszerűen ott volt az íróasztalán, családi ékszer, amellyel nem gondolunk, amit nem hordunk, csak van, s hiányozna, ha nem lenne. Nagy-néha megfürdette, általában magányos perceiben, hogy lemossa róla a feledés porát, s visszaálljon virtuálisan a régi rend, aztán helyére rakta a vázába, ahol mindig is volt, mintha ott termett volna. Pedig nem ott nőtt, a kertből származik. Karmen, gyönyörűséges virágoskert, aki mindig is voltál, mégsem vagy. Minderre már csak homályosan emlékezett Leander, mert a hétköznapok gépiessége, az órák sztereotípiája, mikor még a percek is hasonlítanak, valójában időtlenség, elkente az egészet, óriási keverőbe került, ami egykor szivárvány volt, vagy annak látszott legalább, rögeszme, amely szintén csak van, tudtukon kívül, s nem emlékezünk rá, talán ez is eltűnik az időtlenség fekete lyukában, sosem volt világba. Valójában eléggé banális köznapi helyzetből adódott az egész, orvoshoz kellett mennie, most már igazán, a légzési zavarok miatt, kamaszkora óta bántották, s ez alkalomadtán előjött, nem jutott levegőhöz, mintha légüres térben volna, határozatlan légszomj, holott ki tudja, bizonytalan és kiszámíthatatlan volt ez, nem
