Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Kulcsár Ferenc versei (R.C. gyerekkori arcképe. Pásztorsíp, R.C. boldog arca, Igaz történet, Ábel, Első szerelem)
Kulcsár Ferenc versei évesen fejem fölött az ég, talpam alatt a föld, és szívem még kisgyerek. Eső mosta, keskeny úton megyek, templom és temető két csillaga vezet. Boldog vagyok és reszketek, mert enyém, ami kiárad a földből, s enyém, mi az égből lepereg. Körülöttem megváltófű, margitvirág beszél, aranyos istápszál s mézfű közt szól a szél. Sziklák merednek odafent, fényárban fürdik a tündérek hegye, csillog a köveken a teremtés szelleme. Vadszőlők indái folynak körül, megyek, vár rám az édes képzelet. Vár rám a szemed, hogy felöltözzön engem, hogy ne kelljen soha már tenélküled lennem. Vár a kezed, hogy kezemmé legyen, megszólalásom pedig megszólalásod: ne legyen módunk feledni, sem emlékezni a világot. Vár a szád, hogy életünk ne legyen pusztaság, hogy ismerjelek és ismerj engem, ahogyan csak Istennek van módja ismernie magát - írta a porba s víz hátára R. C. tizenhat évesen. - Megyek hozzád a szent hegyre, hogy lehessen lennünk: ne kelljen port ennünk, moslékot innunk, dideregnünk. Igaz történet R. C. tízéves lehetett, a mesebeli birodalom, egy hosszú-hosszú parasztház elvarázsolt udvarának suttyó ördögfattya, szóval tízéves lehetett, amikor, nem tudja már, kicsoda, megkérdezte tőle: No, gyerek, mi leszel, ha nagy leszel. A kíváncsiskodó megrökönyödésére R. C., az ördögfíóka azt felelte: Angyal. A meghökkenést persze rövidesen gúnyos hahota követte, s R. C., aki maga sem tudta, miért is akar majd egykor angyal lenni, a heherészőt faképnél hagyta. Udvar végi „barlangjába” menekült, a fejét szénavackába fúrta, s kis idő múltán elszenderedett... Sokáig cipelte a jelenetet a szívében, mely egyébként is tele volt tüskével; bár nem akarta,
