Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Kulcsár Ferenc versei (R.C. gyerekkori arcképe. Pásztorsíp, R.C. boldog arca, Igaz történet, Ábel, Első szerelem)
Kulcsár Ferenc versei valahogy mindig rossz fát tett a tűzre: szénakazlat gyújtott fel, vízbe fulladt, kis híján halálát lelve, diófájuk égbe nyúló ágáról zuhant alá: mennyből a pokolba... R. C., az ördögfióka angyal akart mégis lenni. A fenti év decemberében, miközben számlálta titkon a napokat, várva a hóesést, a világot jászolba fektető karácsonyestet, megbetegedett, sárgaságba esett. Vigasztalan lett, nem értette, Isten, akinek ő naponta imát mond, mért engedi ezt. Ezüstdiót, aranyalmát félretolt, pityergett, s a kórházszoba ablakához nyomta az arcát, bámulva a hóesésbe pólyáit, végtelen világot. Édesanyja távoztával ágyba bújt, s barátaira gondolt, akik otthon járták a házakat, dicsérve az Istent, hogy lejött a pásztorokhoz a jó hírt hozó angyal. S eszébe jutott hirtelen, mit mondott nemrég a hahotázó embernek: angyal akar lenni, ha nagy lesz. Most sem igen értette persze „lelke tőmondatát”, s egykori válaszán merengve elaludt. Azt álmodta, halott kistestvére, akit még kisded korában magához vett az Isten - R. C. ekkor még csak édesanyja méhében készülődött a világra azt álmodta, halott édesbátyja, mikéntha egy angyal, eljött hozzá a kórházba gyógyulást kívánni. Amikor karácsony másodnapján felébredt, hó borította kint az ünneplő világot, s eszébe villant az álma: hogy eljött hozzá édesbátyja angyalnak képében, s ő, aki a bátyja helyett született a világra, tulajdonképpen angyal, önnön édesbátyja. Tizenkét évesen R. C. még nem tudta, hogy az embernek szentelt földet tapossa. Mint ahogyan azt sem tudta, meggyalázott földön jár Ábel
