Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - Kulcsár Ferenc versei (R.C. gyerekkori arcképe. Pásztorsíp, R.C. boldog arca, Igaz történet, Ábel, Első szerelem)

Kulcsár Ferenc versei

Pásztorsíp

Nincsen szebb a fészkén kelepelő gólyánál, ezt R. C. öröktől fogva tudja. Egyrészt ott ágaskodik karcsún, hófehéren bozontos-boglyas, fekete fészkében, s az égre tornyosulva naphimnuszt énekel, másrészt, ahogy Szókratész mondaná, ez a gyönyörű madár, az Isten szolgája, amikor kelepei, örömében teszi, mert ismeri mindazt a jót, ami Isten. Mégis, volt idő, amikor egy Istennek szentelt másik lény szebb himnuszt dalolt a fészkén kelepelő gólyánál. A gólyafészek alatti tűzfészekben élt, melyből a lángok egyre kitörtek, perzselve R. C. fiatal arcát. Zengett a gyümölcs a nap alatt, fenn a dombon legelészett s kolompolt a juhnyáj, zúgott a harang, orgonáit a szél, s R. C. e hangok nyomán úszott, mint a fény, e hangok zuhogásában vergődött, mint az iljú Werther.

Éjjelente liliomujjal formálta meg újra s újra arcát, pásztorsípon sírta vágyát: gömbölyödik már két kerek almád: hadd tapogassam! Almaiban patakok folytak R. C. fekete hajára, s üzengette a fészkén éneklő gólyánál is szebb lánynak: mezítláb jöjj el, ringasson a kert, elfojtott dalként, Istent fel ne verd. S csípőjéről leoldva a bíborszín övét, alámerültek villámcsendben a kis hegyen, szerelem volt az ég, a halál is szerelem. Elmúlt-e mindez, kérdezi R. C. a lombjait hullató világban, a sárguló ősz aranyában. A gólyák délre szállnak, hosszabbodnak az árnyak, hunyorog a ködökön át az égi titán, a nap, de a csipkék a bokrokon pirosán izzanak. Elmúlt-e hát mindez, fehér gólyás piros háztetők, vagy minden van, mint azelőtt, sodródva a tengeren, halhatatlan gyerekkor, csillagos ég, halál, szerelem.

R. C. boldog arca

„Fejem fölött az ég, talpam alatt a föld - írta a porba s víz hátára R. C. tizenhat