Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Kulcsár Ferenc versei (R.C. gyerekkori arcképe. Pásztorsíp, R.C. boldog arca, Igaz történet, Ábel, Első szerelem)
Kulcsár Ferenc R. C. gyerekkori arcképe R. C. úgy jelent meg a világban, mint egy üstökös. Miután köldökzsinórját, pontosabban fénycsóváját a bába elmetszette, üstöllést oázni s iázni kezdett, jelezve, hogy sír bár, mint egy szamár, bömbölése korántsem elégedetlenség, csak azért sír-rí, mint a szopós malac, mert kiűzték a meleg ólból, illetve hát az édenből, s fázik. Az, hogy mint a cerkófnak, az átkozott földön kell bukdácsolnia, négykézlábon port nyalnia, semmiség volt, nem zavarta őt. Több is veszett Mohácsnál, gondolta, hisz ekkor már nemcsak a vízözön, a mohácsi vész is utána volt R. C.-nek. Anyatejen élt, s háton fekve rugdalta az eget, hogy szelíd legyen, mint tehenük, a Jámbor, mert már készülődött megfejteni a fényes csillagokat. Állni látszott az idő, bár a szekér szaladt, s tízévesen R. C. beosont a Tejút roppant karámjába, fejni kezdve a csillagok zubogó tejét jövője sajtárába. Ám a Tejút Istenkúttya, angyalok és tündérek sétánya, s nemcsak, hanem hadak országútja, árvák és halottak alléja, ezentúl meg táltosok és ördögök kacskaringós kígyóútja is. Nem csoda, ha R. C. sajtárába az eget verő tőgyből báj ital sugárzott, koktél, amely mámorossá és kábává varázsol. R. C. így, a klasszikus lázadócsemete, a szentlélek üstökösremeke hol makacs volt, mint Bálám szamara, hol szomjazó, mint a Szahara... Hitte a szegény holdkóros, hátulgombolós vátesz - a kelő nap fényében Isten majd mindent jóvátesz.
