Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Tőzsér Árpád: Molnár Albert meglátogatja Bátory Zsigmondot, a libokovici remetét. Az elkárhozott Faustus szelleme munkához lát (Tanulmány a Faustus Prágában c. drámai költeményhez)
Tőzsér Árpád S úgy szolgálod-e jól, ahogy hiszed? Hidd el, tudós barátom, túl sokat foglalkozunk a céllal, s keveset fényesítjük az eszközét, magunkat, s köröttünk közben sürül a homály, s botorkálnak benne ösztöneink. Molnár (Faustus szellemének a jelenlététől az ő viselkedése is érezhetően megváltozik, még inkább habozóvá, töprengővé válik. Amit mond, gyakran ellentmondásos, máskor szokatlanul „szabadszellemű”.) Amit fejtegetsz, nagyuram, fölöttébb érdekes, s csak annál érdekesebb, hogy száddal a hatalom egykori gyakorlója szól, a hatalomé, amely gyakran feledi az egyént, a „magunkat”, s azt, hogy ő is „magunk”. Báthory Feledi? Nem feledi! Halljad ím egy eltört jogar tapasztalatát: Nincs hatalom, melynél nincsen nagyobb, az ember sorsa pedig a „között”. Hatalmak közt vagyunk kénytelenek választani: örök német, török között úgy, hogy hely nekünk is maradjon: üstünknek, a nagyvilág tűzhelyén. Mert boszorkánykonyha a nagyvilág! Titkos receptekhez mérjük magunkat, s másokat is, s varjúmáj-, gyíkfarokként hullunk kondérba, serpenyőbe, mit úgy hívunk: köz, máskor nemzet, család, s megint máskor jog, törvény, háború, s várjuk, hogy kormos edényünk kiforrja az alkalmas eszközt, ami segít. Végigkisérletezzük kamoránk minden polcát, mind a készleteink, s mikor már elfő egész életünk, merjük elgondolni, üres falak közt: a legfőbb jó tán az élet maga, s ott, az egyetlen életünkben
