Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Duba Gyula: Galambtemető (3.) (regényrészlet)
Galambtemető (3.) 37 val, pajkosan, mint egy maturázó világszép pillangószerű lény, akit nyugtalanná tett megsejtett szépsége. A férfihez lép és mosolyogva a szemébe néz, mennyire ismeri ezt a mozdulatot! Szembogara még nagyobbnak tűnik a szemüveg alatt, szürkészöld fényben tündököl, igen, a nézése mint régen, mindig ezzel a nézéssel uralta őt, a szemével, mely most is teli van kihívással és odaadással, a női szépség öntudatával és az asszonyi felkínálkozás ajándékával, gyakran ilyen volt azelőtt, szinte mindig. Váratlanul érte az asszony metamorfózisa, pillanatnyi változása, ahogy a hosszan, szakaszosan filmezett virágok néhány másodperc alatt kinyílnak. Egy pillanatig tehetetlennek érezte magát a jelenséggel szemben, a komorság nehézkedési ereje fogva tartotta, s mire felengedhetett volna, a pillanat elmúlt. Az asszony elkomolyodott, pillanatra tehetetlen s zavart lett, a fogas felé fordult, szótlanul nyújtotta kabátját a férfinek, hogy segítse fel. Át kellett volna karolnom a vállát, gondolta az kínlódva, magamhoz ölelnem és azt mondanom: milyen szép vagy, látod, ha gyakrabban mosolyognál, más lehetne az életünk...! De már nem tehetett semmit, nem mondhatta a mondatot, elmulasztotta a pillanatot, amely talán számos gondot megoldott volna, ha úgy történik meg, ahogy természetes! Megérezhetted volna, gondolta magában, hogy ő is, mint talán mindenki, felidézné a múlttal ösz- szekötő szálakat, a régi énjével keresi a kapcsolatot, kutatja, ami még maradt, de nem ismerted fel a helyzetet...! Szótlanul mennek a lépcsőkön, az utcán az asszony belekarolt. Nem divat már a házastársak között sem, alig látni párokat egymásba karolva, régi elmúlt szokás, az asszony azonban - ő tudja, mi okból - ragaszkodik hozzá, az utcán természetes mozdulattal a férfibe karol. Lehet ebben az egykori formákhoz való ragaszkodás, a mélyen együvé tartozás kimutatása, az elválaszthatatlanság gyengéd bilincse, ám a férfi az utóbbi időben azt is kiérezte belőle, bár ebben nem volt biztos, hogy az asszonynak támaszra van szüksége. Mintha fogózót keresne, hogy biztonságban érezze magát, biztonságban, de mi elől? Alkalomszerűen felvillanó gondolatok, egyébként gyanútlan volt. Sejtelmei ellenére sem figyelte - netán aggódva - az asszonyt, váratlan és szokatlan megnyilvánulásait nem elemezte. Az egészség brutális magabiztosságában élve úgy vélte, az apró gyengeségek korukkal járnak, egyre érvényesebb számukra az idő törvénye, lassan eléri őket az öregség...! A levegőben köd érződik, közeleg az őszutó. Elideg nincsen, ám mintha a levegőben éreznék már a hegyek fagyos üzenetét. Az asszony közlékenyebb, mintha szüksége lenne a beszédre, a férfi röviden válaszol, párbeszédük a hosszú ideje mélyen egymáshoz tartozók érintkezése, már nincs szükségük sok szóra, sem terjengős mondatokra, beszéd nélkül is értik egymást, s a ritka szavak csupán megpecsételik és alátámasztják ezt a kötést. Azonban valami oktalan és alaktalan feszültség is munkál köztük, érezteti magát, ám nem fejeződik ki, az asszonyt közeledési kísérletekre készteti, míg a férfit éppen ellenkezőleg, magányba taszítja. A képzelődök önmagába fordulására készteti, amikor ilyen magányos vívódók szűkszavú-
