Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Duba Gyula: Galambtemető (3.) (regényrészlet)
36 Duba Gyula tény az ösztöneikben munkál. Azt is sejtik, hogy nem igazi gond őrli őket, csak egy oktondi galamb drámája, csapdába tévedt, de még nem tudja! Mégsem tehetnek ellene semmit, a galamb sorsa valahogy az asszonnyal függ össze, ismeretlen módon, de érezhetően, felfoghatatlan eset, de van ilyen, nagyon is gyakran, ettől oly kiszámíthatatlan az életünk! Amikor az asszony kimosta és felteregette a fürdőkád fölé kihúzott kötelekre a fehérneműt, így szólt mintegy kezdeményezőn.- A Priorban szép szőnyegeket láttam... a mi régi szőnyegeinkhez hasonlókat, amikor még anyukával és apukával a Lazarett utcában laktunk, nézzük meg... talán vehetnénk is egyet a nagy pálma alá a dolgozóba...! El akar menni, gondolta a férfi, nem akar itthon lenni, menekülne a galamb elől, de hát hogyan...?!- Jó lesz - mondta komolyan -, nézzük meg a Priorban a szőnyegeket... ha valamelyik megtetszik, megvesszük... hiányzik egy kis változatosság az életünkből, nem gondolod...?! S arra gondolt, magában elmosolyodva, mennyi latolgatásba és vitába, próbálgatásba és tervezési kísérletekbe került, míg egy-egy új bútort, berendezési tárgyat, képet, ne adj isten, szőnyeget elhelyeztek a lakásban. Felforgatja a régi, a megszokott rendet, mintha merényletet követtek volna el a nyugalommal, a renddel szemben, s igen... egymással szemben is, mert gyakran másként gondolták s nehezen engedtek elképzeléseikből. De hát ez már a múlt...- Rendes vagy... - mondta gyorsan az asszony, láthatóan megkönnyebbült, azonnal öltözni kezdett. - Szépen öltözz fel - mondta -, talán szőnyeget veszünk, s ez mindig esemény...! Nem talán, hanem biztosan, gondolja magában a férfi, ha így beszélsz...! Már az előszobában fésülködött a nagy tükör előtt, s a férfi oldalról figyelte régi, jól ismert mozdulatait.- Milyen sápadt vagyok... - mondta halkan -, ó istenem...! A hangjába, nem abba, amit mondott, a férfi szinte beleremegett. Valóban halvány az arca, alig színezi pír, de a bőre fiatalosan tiszta és szemei sarkában alig van szarkaláb. A homloka is ránctalan. A korától fiatalabbnak néz ki, szépnek látta. Talán, gondolja a férfi, a szépség eszménye velünk változik az időben, s akivel együtt éljük az időt, sosem csúnyulhat meg, ha szeretjük! Egyenes, görögös orra nemessé teszi arcélét, válláig érő bronzbama haját simára fésüli és csomóba fogja a tarkóján, vékony gumikarikával összefogja, majd kissé szétbolyhozza, laza konty- tyá varázsolja. Majd barna árnyalatú rúzzsal kifesti ajkát. Közben állandóan nézi, figyeli magát a tükörben, egyre kedvteltebben nézegeti, már az ösztönei nézik önmagát. Leopárdmintás, keskeny karimájú szerény kalapot tesz a fejére, hosszan igazgatja, próbálgatja, láthatóan kedvét leli a készülődésben, nagy keretes szemüvegét - Sophia Lorennek van ilyen - teszi fel legvégül. Alaposan megnézi magát, aztán hirtelen a férfihez fordul, szinte szelesen, csitri bakfis ösztönös mozdulaté-
