Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - LEHOCZKY TERÉZ KÖSZÖNTÉSE - Lehocky Teréz: Most hagylak elmenni (novella)
Lehocky Teréz köszöntése 15 tárcái jelentek meg, lánykori nevén (Wiezler). A magát kereső magyar irodalmi életben, az ötvenes évek végén, jelentkezése meglepetésként hatott. Elsősorban stílusa, a naturalista és szecessziós színek keverése volt az újdonság, meg a téma, melyekben jogászi-bírói ténykedése megdöbbentő eseteit vonultatta fel, vagy az antik téma izgalmait, feszültségeit közvetítette. A hatvanas évek egyik legtehetségesebb prózaírója volt, akinek sikeres novelláskötetei (.Foltok a napon, 1962; Moloch, az isten, 1965) után törték derékba ígéretes pályáját. Egy-egy novella, karcolat jelezte az elmúlt években jelenlétét meg a megújuló kísérletet az irodalomban, hogy a „megrabolt évek” hiánylistáját írásaival enyhítse. Örülünk, hogy a jeles évforduló alkalmából novellával lepett meg bennünket, melyet most - az író és az olvasó örömével - közölhetünk. Azt a meglepetést is el tudnánk viselni, ha valóban megbizonyosodhatnánk arról, hogy „talonban” további kiadatlan kéziratai is megjelenésre várnak. Születésnapja alkalmából az írótársak és az olvasók nevében tisztelettel és szeretettel köszöntjük az írónőt, jó egészséget, munkakedvet, mosolygós éveket kívánunk mindennapjaihoz! Fonod Zoltán LEHOCKY TERÉZ Most hagylak elmenni Fekszik az ágyon, a lapos, kivénült matrac rugói szúrják. A padlón összegyűrt újság, skatulyák meg egy kopott poggyász, nyitott pofával. Benne agyonmosott alsónemű, két használt nadrág, szmokinghoz hasonló zakóval, rövid ujjú ing. Mindezek alatt rózsaszín csíkos fegyencdaróc beleégetett számmal 31048. Némileg hasonló a pápa svájci gárdájának mundérjához, amit nekik Michelangelo tervezett. Ha az ablakhoz megy, mindent át kell lépnie. A szoba kicsi. Van benne u- gyan egy szekrény, de nincs kedve belerakodni. A szálloda vendége Oszkár. Sohasem tartozott azokhoz, akik a söntésekben dorbézoltak, ordítozták az ihaj, csuhajt, és tökrészegen dülöngélve mentek haza. Úgy az élete delén van, deresedő szőrzet a nőiesen duzzadó mellén. A haja is őszes már. Ha a pszichiáter Jung Oszkárt látná és a lelkének mélyrétegeibe ásna, azt mondaná, ez az ember „anima”. A jelleme nőies, sose szabadult meg az anyja iránt érzett megszállottságtól. Irtózik a pongyolanyelvtől, amiből minden ötödik szó a Scheisse. Az egész élete szomorú. Az anyját zsidóként irtották ki a táborban. Gázzal. Pedig a ciklon B ártatlan képet vágott, mintha csak szakasztott konzervdoboz volna. Egyáltalán nem sejtette, hogy gyilkolni tud. Oszkár tudja, hogy újabban a dolgoknak, jelenségeknek éppen az a lényegük, hogy nem mutogatják az igazi voltukat. Az egész világ látszatok tengerszeme. Csak a látszat fontos, a légvár, a káprázat. Nem baj, ha alatta mocskos hínár van.
