Irodalmi Szemle, 2005
2005/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Jánossy Lajos: Zsíros falatok (Tolnai Ottó: Költő disznózsírból c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE kázatmentes vállalkozás. „Tolnai a tandoris szabad-beszéd mestere (Tandori meg a Tolnaié), amely egyszerre laza fecsegés és motívumokra ügyelő költői szöveg, egyszerre szemérmes és leleplezetlenül személyes” - a könyvek „hátán” ritkán olvashatók ennyire élés fényű sorok, ezúttal Esterházy mondatai. (Apropó: Tandori és Tolnai! A recepcióban megjelent-e már „egy lapon” e két becketti botladozó?) A megszólalás gesztusának a lineáris időt megtörő, személyes érvénye, az alanyi szó, az ige megszületésének pillanatintenzitása, a határátlépés merészsége nyit a Tolnai teremtette világba kaput. S ezúttal a „feladat” a megszólaló helyzeténél fogva (interjú) látszólag könnyebb, viszont a beszélgetés dramaturgiáját maga mögött hagyó elrugaszkodás ismét a „senkiföldje”, a határsáv felé mutat, ahol mindent az alapoktól kell felépíteni. Tolnai hangja végig kitartó és kitartott, az elbeszélés „faktúrája” megerősíti az első benyomásokat, hogy mindez élő, vibráló, lélegző, mozgásban lévő anyag - a tapasztalásnak és a reflexiónak állandó játéka, egyszerre egzisztencialista és varázsosan realista próza. Freskóvá teljesedő önarckép. Ebben a tekintetben Tolnai kétségkívül Tandori „vérrokona“, a mindennapok élményvilágát átlelkesítő nyelvi happener, azzal a különbséggel, hogy míg Tandori prózai kon- ceptualizmusa a monokróm radikalizmusával emeli a repetáit magánbeszédet a művészet ready made-jei közé; saját személyét, mintha csak azért vonná be a szépírói játékba, hogy legyen mit kitörölnie, addig Tolnai minimalista következetessége a „semmis” eseményeket az elbeszélés szellemének nagyobb fesztávú, mitologikus régióiba forgatja; az ő konfabuláló, alakmásokat teremtő alanyisága a szerteágazó, de egy törzsből eredő gyökérrendszerű szövegek fedezete. A két szerző profán vallomásossága, konfesszionális „imamalma” más ritmusban és más variációkban őröl. A „Vidéki Orfeusz” bámulatos történetek tudója és rejtélyes figurák ismerőse, a „Krisztinaváros kísértete” a történetek hűlt helyének bámulója és a fölösleges emberek barátja. Motívumaikhoz, szereplőikhez köröm szakadtáig ragaszkodnak, előbbi színpadán azonban állandó a jövés-menés, karneváli a forgatag, e- zért az alanyi beszédet kevésbé fenyegeti a magánbeszéd ezotériája. A konkrét és a metafizikus költészet egyidejűleg dolgozik anyagán. „Áprilynál megtaláltam valamit, ami számomra nagyon fontos volt. Metaforaképzése hasonlóan történik, mint nálam. Mikor ő azt írja, hogy encián, akkor az encián, a rilkei encián nála valóságos encián is és a vers szavai is. És nekem fontos ez az egybeesés. Ahogy Rilke is fölkapaszkodott addig a határig, ahol enciánt találhatott. Én is valahogy hasonlóan kúszom-mászom a szavakért, a metaforákért.” (49. old.) Amikor könyvének első lapjain a nagymama ágya fölött függő gipszfeszületet „hozza játékba”, a kereszttel a palatáblára írt első, gyermeki írásjeleiről beszél, akkor az életnek egyszerre teremti meg epikus és lírai elmondhatóságát és összefüggésrendjét. S ugyanígyjár el a többi történetdarabbal is; a Tarzan-film utazás- és mozikalandjával, életrajziig is releváns kulcsfiguráival, Dobó Tihamérral, Koncz Istvánnal és Papp Tiborral, az élettörténet rovinji hangsúlyosan fontos intermezzójával vagy egy El Greco-kép értelmezését is involváló, burleszkbe illő lánykérés epizódjával. A tör
