Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Pomogáts Béla: Fábry Zoltán öröksége a 21. század elején (előadás)
6 Pomogáts Béla tő időkban a magyar nemzet igen súlyos (Mohács után bizonyára a legsúlyosabb) történelmi válságba került, minden felelősen gondolkodó magyar írástudó és államférfi - Ady Endrétől és Babits Mihálytól Németh Lászlóig és Bibó Istvánig, illetve Bethlen Istvántól és Teleki Páltól Bajcsy-Zsilinszky Endréig és Nagy Imre miniszterelnökig - számot vetett. Fábry Zoltán gondolkodásának a fókuszában is a nemzet sorsa állott, az a kérdés, hogy vajon milyen kényszerek és mulasztások vezettek el a történelmi ország bukásához, és milyen módon lehetne legalább enyhíteni ennek a vereségnek a drámai következményeit. A stószi magányába visszavonult gondolkodó és közíró pályafutása is azzal kezdődött, hogy választ szeretett volna adni a „trianoni magyarság” önkínzó és zaklató kérdéseire. Ezt a választ a hiteles és eredményes önvizsgálatban és a cselekvő hazaszeretetben fedezte fel, abban a kritikai önvizsgálatban, amely nem hárítja át pusztán külső tényezőkre a bekövetkezett nemzeti tragédia felelősségét, és abban a tevékeny hazaszeretetben, amely elutasítja a retorikai mutatványokat és a nagyhangú jelszavakat. Az önvizsgálatban, amely kritikai jellegű, tehát nem fedi el azokat a tévedéseket és mulasztásokat, amelyek a bekövetkezett történelmi kudarchoz elvezettek, ugyanakkor elkerüli a defetizmust, elutasítja a pesszimizmusba süllyedő tehetetlenséget. És a cselekvő hazaszeretetben, amely képes megnyitni a vereség elviselésének és a majdani felemelkedésnek az erőforrásait, éppen azáltal, hogy újszerű nemzetstratégiát kezdeményez, és a mentális gyógyulás hatékony eszközeit kutatja fel. Ennek az önkritikus, egyszersmind cselekvő hazaszeretetnek és magyarságtudatnak az egyik első alapvetése volt Fábry Zoltán 1923-ban keltezett nagyhatású politikai esszéje: az Irodalom és magyarságtudat. Ebben olvasom a következőket: „Vannak, akik gúnnyal, haraggal, asztalt csapkodva nézik azokat, akik a sarokba dobták a kényelmes vitázást, felkeltek, és egyedül, keserűen nekivágtak a keresztutak ve- szejtő tömkelegének. Meneküléssel menekülésért, csodavárással a kényszerek logikája felé: keresni, kutatni, sodródni, zuhanni, emelkedni. Mindent feledve, mindent tudva az elejtett kincs után nézni. Szomorú, magányos napokon, elárvult, elátkozott idegen éjszakákon, megvetve, kinevetve, az értés, a köszönet jutalma nélkül keresők; daccal fáradhatatlanul új utakra mutatók, új utakon elvérzők. Magyarok, akik nem ülnek, nem vonulnak a terméketlen magányú sarokba, nem sírnak pillanatkönnyítéssel; magyarok, akik széttépik a mozgás zsibbasztó bilincsét, a hangulatot, és nem kölcsönöznek felpántlikázott honfibút, de fogszorítással, izomfeszüléssel lendülnek - munkára; munkára az ismeretlen harmadikért, az ismeretlen milliókért. Magyar írók, akik nem ijednek el a valóság elől. Emberek, akik a terméketlen könny- és hangulatpatakok medrét akarják kitölteni. Munkáikkal az eddig hiányzó életet kierőszakolni: a mélyről jövő, mélybe ásó közösséget, mely nem szaval, nem szónokol, melynek nincs négyfalas szobája, kerítéses tér- és időkorlátja, pillanatereje: frázisa, csak élete, fenntartó, megtartó szeretete. Közösség. Tett. Minden más lekerül a mérlegserpenyőről; tisztán, sallangból, ruhából kihámozva, meztelenül nyílt akarattal csak a teremtő közösség értéke billenhet életre-halálra: az emberi szív jósága, a tett tiszta, erős testvérisége, valóban élő közössége. Mert csak így lehet megteremteni azt, ami elha-