Irodalmi Szemle, 2005

2005/2 - Pomogáts Béla: Fábry Zoltán öröksége a 21. század elején (előadás)

4

Pomogáts Béla

Fábry Zoltán öröksége a 21. század elején

A háborúkkal és diktatúrákkal terhes huszadik század - világraszóló ünnepségekkel, tűzijátékkal, államfői szónoklatokkal - néhány esztendeje lezárult, öröksége mindazonáltal ma is velünk van, és mintegy hatalma alatt tartja köznapjaink alakulását. Ezzel az örökséggel élünk és küzdünk, különösen itt, Közép-Európában, és még különösebben Magyarországon, illetve a Kárpát-medencei magyar nyelvterületen, abban a nemzeti és kulturális közösségben, amely számára a történelem egyelőre nem tette lehetővé, hogy megnyugtató módon, békés lélekkel lezárhassa a nemzeti létünket radikális és drámai módon átalakító évszázadot. Ha más nem mutatná mindezt, mutatja a magyarországi népszavazás, amelynek forrásvidékét (és indokoltságát) a Trianon következtében előállott nemzeti sorskérdések máig tartó megoldatlansága jelenti. (Azóta, tudjuk, milyen eredménnyel, lezajlott a szerencsétlen módon kezdeményezett, és ezért szerencsétlen módon végződött népszavazás, amely persze egyáltalán nem hozta közelebb ezeknek a sorskérdéseknek a megoldását!)

Egyszóval, a huszadik század történelmi méretű magyar dilemmáit és konfliktusait nem oldotta meg és nem zárta le a történelem. Mindenekelőtt nem kaptunk választ a gyötrelmes „trianoni kérdésekre”: nem jött létre hiteles és hatékony megoldás sem a magyarság határok által történő nemzeti megosztottságának kérdésére, és ugyancsak nem kapott választ a szomszédos népekkel (szlovákokkal, ukránokkal, románokkal, szerbekkel, horvátokkal, szlovénekkel) kialakítandó együttélés folyamatos dilemmája. Ennek megoldása nélkül ugyanis nem képzelhető el a kisebbségi helyzetbe taszított magyarság biztonsága és fejlődése, és természetesen nem képzelhető el a magyar-magyar kapcsolatok teljesebb kiépítése (vagy éppen a magyar állampolgárság intézményének kiterjesztése) sem. Úgy gondolom, ezért lehet ma is érvényes Fábry Zoltán szellemi és erkölcsi öröksége - hiszen a jelen kérdései jórészt még ma is azok, amelyekkel ő és nemzedéke (Ady Endre és Babits Mihály, Illyés Gyula és Németh László, Márai Sándor és Cs. Szabó László, Makkai Sándor és Balogh Edgár, Szabó Zoltán és Bibó István s a névsor tovább folytatható) küszködött. Valamiképpen túl kellene jutni a trianoni traumákon, és túl kellene jutni a hagyományos kelet- közép-európai etnikai és kulturális konfliktusokon. Ezért nem adok igazat azoknak a Fábry-kritikusoknak, akik szerint a „stószi remete” szellemi hagyatéka, példája és tanítása mára teljességgel elveszítette volna időszerűségét, és véglegesen a történelem, az eszmetörténet lomtárába került.

Ez az időszerűség természetesen a kérdésfeltevésekben, a problémák iránt megmutatkozó szellemi és erkölcsi érzékenységben, vagyis a nagy nemzeti sorskér-