Irodalmi Szemle, 2005

2005/12 - Hogya György: Józsika és a kövek (novella)

Józsika és a kövek- sietve mentem a vécére. Hatalmas sugárban spriccelt az addig elfogyasztott - és átszűrt - vesetea, és talán mondanom sem kell, a kő is távozott a húgycsőből.

Boldogan és elégedetten néztem a kis mihasznát. Egyik sarka letört, s a keletkezett él okozhatta a vérzést. A törés mentén láthatóvá vált a kő közepén húzódó fekete hártyaszerű réteg. Olyasvalami, mint a poharak aljára odaszáradt pálinkacsepp. (Talán az Unicum?)

Ott guggoltam a kórház gyermekvécéjének hideg csempéin, s miközben a gyenge megvilágításban hunyorogva szemléltem a követ, arra gondoltam, milyen hiányos is a mai írók műveltsége, milyen silány a tárgyi és helyzetismeretük, s milyen szegényes és hézagos az érzelmi és élményviláguk!!! Aztán arra gondoltam, vajon Béla segítsége nélkül is kijött volna-e a kő? A csap alatt megmostam a kis vacakot, s boldogan vittem az ügyeletes nővérnek, lám kijött! (Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy a kő - amelynek elemzésétől elég sokat vártam, hiszen megmutatta volna, mire kell vigyáznom az étkezésnél - már másnap elvész! Magna stu- piditate regitur mundus!)

Másnap örömmel mentem, mit mentem, repültem a parkba, s alig vártam, hogy köszönetét rebegjek Bélának. O ott ült a pádon, amelynél találkozni szoktunk, s nyugodtan szemlélte a világot. Mint a nagy emberek általában.- Kijött! - mondtam sugározva.

Enyhén elhúzta a száját, látszott, hogy a hír nem lepi meg. És bólintott.- Gondoltam - mondta végül, csak hogy mondjon is valamit.

Egyébként úgy tűnt, valóban mondani akar valamit, csak még vár valamire. Nem tanácstalanul, inkább mérlegelve ült ott, mint aki azon mereng, teljesítettem-e minden feltételt ahhoz, hogy beavasson a bizalmába.

Egy nagy szellem is követhet el hibát.

Akkor úgy gondoltam: a fény a saját törvénye szerint terjed. Ha Béla valamit mondani akar, majd elmondja, ha itt lesz az ideje. Nekem pillanatnyilag sokkal fontosabbnak tűnt megértenem, miként mulasztotta el a fájdalmamat!- Ez fantasztikus! Csodálatos! - árasztottam el írói szókincsemmel.- Tudod, minden összejött - mondta csendesen.- Hát igen! - bólintottam beleegyezően.- Az Algol egy állócsillag. Veszedelmes volt rá nézve, ugyanis felfokozza a vak indulatokat, és végzetes lépésekre ösztönöz.

Értetlenül néztem rá, de csak azt láttam, hogy a fejünk fölé hajló lombkorona leveleit tanulmányozza. Talán felülről a háromezer-hatszázhuszonharmadikat.- Az Anaréta pedig, amely az életet leginkább fenyegető planéta, a legdiszharmonikusabb fényszögben állt a Hyleggel. A Hyleg, az életet támogató bolygó - tette hozzá, jelezve, tisztában van jelenlétemmel, s ezáltal a magyarázat szükségességével.

Váratlanul ért az események fordulata. Pedig már azt hittem, véget értek a megpróbáltatásaim! (Nem, nem az zavart, hogy olyan dolgokról beszélt, amelyeket- tény, de így van - nem ismertem, hiszen nem biztos, hogy aki sokat olvas, az meg