Irodalmi Szemle, 2005

2005/12 - Hogya György: Józsika és a kövek (novella)

Józsika és a kövek

Iád cselszövéssel találta magát szemben. A hír nem rázott meg igazán. Nem álltunk mi annyira közel, hogy most megsirassam, de illendőségből azért mégiscsak együttérzést mímeltem.- Hogy történt? - kérdeztem végül.-Nem tudni - vonta meg a vállát. - Meztelenül találták meg a lakásában. Az ágyon feküdt, egy kővel a szívén.- Egy kővel? - kérdeztem értetlenül. - ...milyen kővel? - kérdeztem aztán olyan hangsúllyal, mintha ez fontos információ lenne.

Valami kristály volt. Olyan, amit gyógyításhoz használnak.- Miféle gyógyításhoz? - értetlenkedtem.-Hát tudod! Vannak természetgyógyászok, akik használnak ilyesmit...- Józsika mint természetgyógyász? Nem, ezt nem tudom elhinni.-Nem ő ...de, mondjuk, egy barátja...- Ja, igen, igen... - helyeseltem rögtön, mert ekkorra már tökéletesen sikerült lefordítanom jelrendszerüket. - Bár itt lenne egy természetgyógyász! - sóhajtottam fel, és amúgy öregemberesen megfogtam sajgó bal vesémet.- Itt orvosok vannak... - mondta finoman mosolyogva.

Lesújtóan néztem rá, és nem szóltam semmit, ezzel is egyértelműen kimutatva, hogy mondanivalója összerogyással fenyegeti racionalista világomat, s holmi teleologikus elképzelések árnyait borítja a kórház parkjára. Fáradtan intettem, jelezve, hogy részemről a meghallgatás befejeződött. Mikor már túl messzire kerültem tőle, akkor jutott eszembe, hogy meg sem kérdeztem, neki mi a baja.

A helyzet egyébként is bonyolódott! A kő meg-megmozdult - valószínűleg lejjebb haladt -, és ilyenkor visszatértek a fájdalmaim. Ismét véres lett a vizeletem, és most már nem kaptam annyi nyugtatót, amennyit eleinte. Ki kellett vámom a négy órát, és csak akkor könyörült rajtam valamelyik ügyeletes orvos. Ezenkívül egyre inkább közeledett a döntés napja. Vágni, vagy nem vágni? Mármint a«követ. A vágást semmiképpen nem kívántam, viszont úgy éreztem, megszenvedtem, amit egy írónak a téma iránti tiszteletből el kell szenvednie.

Másnap legnagyobb meglepetésemre jó érzéssel, s nagy örömmel fogadtam az ismerősömet.- Azt mondod, egy kő volt a mellén? - kérdeztem.- Igen - felelte óvatos udvariassággal.- Mégis, milyen kő volt az? - kezdtem faggatni.- Valami drágakő lehetett... - mondta bizonytalanul.- Megmondom őszintén, nem értem ezt az egészet - feleltem. - Ugyan mire lehetett az jó?

Érdekes, hogy bizonyos helyzetek mekkora ostobaságokat képesek mondatni az emberrel. De hát irodalmunknak is fontos hiányossága, hogy - miután rosszul ismeri - sokszor oly keveset mond az igazi életről.- Ne mondd, hogy nem hallottál még a kristályok gyógyító hatásáról - nézett rám meglepődve.