Irodalmi Szemle, 2005

2005/12 - Hogya György: Józsika és a kövek (novella)

Józsika és a kövek

szomszéd szobából egy öreg fazon kinézett magának, és kedves mosolyomat félreértve atyai jó tanácsokkal kezdett ostromolni. Már többedszer feküdt benn, óriási számnak számított a szakmában. Mindent tudott, s neki köszönhetően óriási lépéseket tettem a diagnosztizálás, vesekőkezelés, urológiai vizsgálatok terén. Mivel más dolgom és lehetőségem nemigen volt, lelkesen hallgattam az öreget, s csak akkor kezdtem aggódni, amikor - hosszú évek tapasztalatával felvértezve - különböző „alaposabb” kivizsgálásokat kezdett emlegetni. „Érdekes, hogy magának még nem csináltak prosztatavizsgálatot”- kezdte. „Miért, kellene?”- hüledeztem a váratlan támadástól. „Hát persze! Azzal kellett kezdeni! Majd szólok a főorvosnak, régen ismerem.” No lám! Az öreg megtalálta bennem azt a kisfiút, aki tart attól, és szégyellj, ha a végbelében turkálnak. író lelkem azonban, amely sikeresen ostromolta az irodalom és a valóság között húzódó akadályokat, azonnal tudta, mit kell tennie. Kedvesen meggyőztem, hogy legyengült fizikumomra való tekintettel halassza el a közvetítést, majd miután megfogadtam, hogy abban a hátralévő időben, amit itt kell el- töltenem, kevésbé leszek barátkozó, úgy döntöttem, elfoglalom valamivel az öreget. Talán ha más - életszerű - események kötik le, kevesebb ideje lesz velem foglakozni.

Nem is tudom miképpen, de - talán már másnap - elromlott a férfivécé. Képzeld el, hogy elmész nagyvécére, dolgod végeztével felállsz, lehúzod a fogantyút, és az egész művet, kábé tíz liter vízzel felhígítva, visszakapod! Nem tudom, hogy történt (bár egy osztály folyosóján igazán nem nehéz kifigyelni ki mikor jár vécére), és a műszaki dolgok sem igazán érdekelnek (csak ha a mű hitelessége megkívánja!), de valóban kellemetlen dolog lehetett. Emlékszem, a kisöreg valódi megrázkódtatással ment panaszkodni. Persze miután lezuhanyozott. Mert, bizony, gyakran hiányzik az írókból a valóság szeretete és a mély megindultság. Ebből kifolyólag a realisták nem igazán realisták, s az újítók sem igazán újítók.

Ezzel együtt úgy gondoltam, sikerült kellően elterelni a figyelmét az én prosz- tatavizsgálatomról. Ettől kezdve ugyanis rendszeresen a főnővért ostromolta, mikor hívnak már szerelőt. (Igaz, hogy ezek után - a hivatalos tiltás ellenére - hajnalonként a gyerekvécére kellett átjárnom, de ezzel együtt megérte.) Hiába, a fejlődés ma- radandóságának conditio sine qua non-ja az egyéni túlzás!!!

Szóval zajlott az élet, és én már nagyobb sétákra is kimerészkedtem. Eleinte egy elhagyatott lépcsőfordulóban a lépcsőről ugráltam, állítólag segít a követ lejjebb juttatni (bár tudtam, hogy a végső csata nem így fog eldőlni), majd a kórház parkjába mentem sétálni. A kő - melynek hála egy új írói kaland részese lettem - egyre inkább kezdett érdekelni. Popper Péter minden bizonnyal egy egész könyvet írt volna róla, én beértem azzal, hogy koncentrációs gyakorlat témájaként kezeltem, s igyekeztem felfedni a gondolati hátterét.. .(Erről majd később.)

Átvágtam (vigyázz, írói túlzás!) a parkon, mert mindig adok a megérzéseimre, s valami azt súgta, hogy történni fog valami.

S akkor, bizony, meglegyintett valami. Halvány érintés lehetett, de egy pillanatra úgy éreztem, szinkronba kerültem a helyzettel, a pillanattal, s magával az ese