Irodalmi Szemle, 2005
2005/12 - Hogya György: Józsika és a kövek (novella)
Hogya György a fejed, az erudíció és a műveltség elengedhetetlen feltétele az írásnak - miként, mint mondottam volt, a fájdalom és a kín is - de hát margaritas ante porcos! Persze, befeküdtem a kórházba! (Itt most ugrottam egy kicsit.) Hárman voltunk a szobában, három nemzetiség képviselői. Rögtön az ajtó melletti ágyon egy zsidó fiú ült, akinek az oldalából egy műanyag cső lógott ki a végén egy zacskóval, amelyben meglehetősen gyanús anyag sötétlett. Mint később kiderült, nagyszerű táncos, több versenyt is megnyert. Középen a szlovák középréteg középkorú képviselője feküdt, szintén vesekővel, s a kisebbik rosszat választotta, amikor velem, a magyarral beszélgetett. Én az ablakhoz kerültem. (Orosz hússalátát nem találtam ott, igaz, nem is kerestem.) Életemben nem éreztem magam szánalomra méltóbbnak, mint akkoriban, mikor éjszakánként a fájdalom okozta hosszan tartó hányásoktól kísérve kilókat adtam le a súlyomból. Eleinte a nővérkék - pusztán jóindulatból - az előírtnál gyakrabban adtak fájdalomcsillapító injekciókat a meggyötört testembe, amitől aztán bedeliráltam és hallucinációim lettek. Juhé! A fáradtságtól már aludnom kellett volna, de kényszerképzetek rohantak meg, és hol folytatásos tévéfilmek forgatókönyveit írtam őrült gyorsasággal, hol pedig kábítószeresek képzelgéseihez méltó állóképek cserélődtek az agyamban. Micsoda kaland! Nos, ha igaza van Jungnak, hogy az álmok olyan szellemből fakadnak, amely nem egészen emberi, hanem egy leheletnyi természet is van benne, akkor én nagyon közel kerültem a természet egyszerű-bonyolult voltához. Ám vigasztalt a tudat, hogy csak a fájdalom és gyönyör kiszámíthatatlan mélysége és ritmusa adhatja meg az életnek a magasabb intenzitás lehetőségét! Talán egy hét is eltelt, míg a kő - az én kövem! - helyet talált magának, stabilizálódott, és úgy-ahogy járni engedett. A járásra egyébként is rákényszerültem néha, amikor ellenőrzés céljából röntgenezni küldtek. Hát kérlek, ezt el kell mondanom! (Mert vajon mi lehet fontosabb, mint az emberi lélek érdekességei?) Volt ott egy nő, mit nő, egy molett, egybeszabott lélek, az a típus, aki teljesen érzéketlen a férfiak - és művészek, köztük az írók! - szenvedése iránt. Kivétel nélkül hipochondernek tart bennünket, és az összes bajainkat felitatná a zsebkendőjével. Tudtam, hogy egy rémnovellámban, amelynek témája minden bizonnyal a bosszúállás lesz, s Rhodope fagyos csúcsain játszódik majd (hiába na, nehéz szabadulni a külföldi irodalomtól!) ennek a nővérnek komoly szerep jut majd. (Persze ezen még gondolkodnom kell.) Látszott rajta, hogy addig röntgenezne, míg enyhén foszforeszkáló dísztárggyá nem válnék. Amint a kövem megmozdult, máris mennem kellett újabb felvételre. Még arra az enyhén humán jellegű kérdésemre sem volt hajlandó válaszolni, hogy ugyan mennyi a megengedett adag Röntgen úr sugaraiból? Nem baj, egyszer te is idejutsz gondoltam magamban elszántan, miközben sokadszor másztam fel a hideg asztalra, s igyekeztem úgy visszatartani a levegőt, hogy azért ne szellentsek. Mi tagadás, gyenge voltam még, s csak a- zért nem eresztettem az orra alá, hogy ezt a gyengeségemet leplezzem. (Ennek szerezzek örömet?) Udvarias modorom egyébként már sok kellemetlenséget szerzett nekem. A
