Irodalmi Szemle, 2005
2005/12 - Hogya György: Józsika és a kövek (novella)
Hogya György Józsika és a kövek Hát persze, hogy nem értheted, miről beszélek! Képtelenség is lenne ezt megmagyarázni mindazok után, hogy eddig senki semmit sem tudott elfogadhatóan megmagyarázni. Sem Kant az antinómiáival, sem Goethe a borostyánba zárt rovarjaival, sem Tagore a bódító rózsaillatával, és persze én sem a hülye kövemmel. Mármint a vesekövemmel... De azért elmondom. Egyrészt, mert nem elég, ha egy író csak tisztességgel megfigyeli az igazságot, néha tennie is kell valamit érte, másrészt pedig nagy bűn lenne az igazság elhallgatása... Készülj fel tehát egy nagy szellem megnyilatkozására, amely talán egy készülő mű kontúrjait tárja eléd! Akkor, vasárnap délután épp lehangolt voltam, mint egy kultúrház zongorája, s egyik írásom felett meditáltam, mikor kibírhatatlan fájdalom jelentkezett a derekamban. (Hátul, balra a bordák alatt, meghatározhatatlanul szétáradó, gyilkos fájdalom.) Mint említettem, egy írásomat javítgattam, s épp megszületett bennem az elhatározás, hogy szakítok a külföldi irodalmaktól való függőségemmel, és a hazai életet fogom megmutatni, sőt mi több átélni! (Ehhez a felismeréshez nem kismértékben a jó öreg Andre Chenier enjambement-ja vezetett el; bosszankodva kellett elismernem, hogy az a bizonyos enjambement nem volt elég ahhoz, hogy „feldobja” az említett - egyébként kitűnő - írásomat.) Hazai veretű, a „kisszerű” valóságot megmutatni tudó irodalomra van szükség! - fogalmazódott meg bennem lassan a gondolat. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy hiányosságok mutatkoznak társadalmi valóságismeretem terén, s talán az írói megélés aranyfedezetét is gyarapítanom kellene, így, bár más halandó talán panaszkodott volna, én, igazi alkotóként, bíztam abban, hogy a hirtelen jelentkező kín, a fájdalom és a szenvedés segít majd megszülni az ÚJ ÍRÁST, amely méltó választ ad az intellektuális semmittevők irodalmi kávéházakban folytatott vitáira, és sikertelen próbálkozásaira. Csak a fájdalom és a szenvedés képes „hasznos” munkára serkenteni a művészt! Olykor persze - mint az adott esetben is - számolni kell az egyetemes biológia törvényeivel is, amelyek közül a kedvencem ez: az élő rendszer - bármilyenek is legyenek a környezeti feltételek - annak az egyensúlynak a bekövetkezte ellen irányul, amelynek az adott környezetben és az adott rendszer kezdeti állapota alapján fel kellene lépnie. Csak nézel, mi? Pedig pontosan így van! Számomra a kő jelentkezése épp ennek az említett egyensúlyi rendszernek a felborítását jelentette, s így az én vesefájdalmaim sokkal hasznosabbnak tűntek az alkotás szempontjából, mint az elégedett szemlélődés. Hiába csóválod
