Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - MARGÓ - Cséplő Ferenc: Egy kerékpáros őrvezető viszontagságai (emlékek)
MARGÓ A zúgás mély dübörgésbe ment át. Annyi idejük maradt, hogy a még álló ház lépcsőfeljárója alá bújtak és ott összekapaszkodtak. Fület repesztő robbanások, bombák sivítása, recsegés, ropogás folyt egybe, a föld megmozgott alattuk, mint egy megkergült hajóhinta. * * * Jani sógor az első hullám alatt a hivatal pincéjében dekkolt. Egy, az utcáról bemenekült férfi a pince egyik sarkából a másikba rohangált azalatt, hogy a pince hintázott velük. A sógornak is olyan érzése támadt, hogy át kellene menni a túloldali sarokba, annak a fala biztosan erősebb, mint az itteni. Erővel kényszerítette magát, hogy a helyén maradjon. Főnöke két kislánya hangosan sírt. Az egyik szomszédasszony, aki szintén erre a szimbolikus óvóhelyre menekült, mormolva imádkozta a rózsafüzért. Ahogy elcsöndesedett a robaj, Jani sógor kirohant a pincéből és mint a megszállott iszkolt „haza” a nővéréékhez. Az utcán őrült káosz. Egy helyen egy ló feküdt az úton; a szerencsétlen párának még rángatódzott a lába. A levegő tele volt égésszaggal, mészpor- ral. A lebombázott házak között ez olyan sűrű volt, hogy csak nehezen lehetett látni a következő sarokig. A rendőrparancsnokság épülete előtt nem akarták tovább engedni: segítsen nekik kiszabadítani a rendőrkapitányt, akit elborított a faltörmelék. Jani rohant tovább a főtér felé. Már nem állt az Oroszlán Szálló, sem a városháza, de a mögötte levő részen is csak romok. A ház, ahol a nővérénél lakott - sehol. Annak a helyén is csak egy nagy romhalmaz. Keresett valami rést az összeomlott falon, hogy átjusson az udvarra, és onnan a pincébe, megtudni mi van a családdal. De már nem is kutathatott tovább. Megszólaltak a légvédelmi ütegek, és megindult újra, most már másodszor az égszakadás. Levetette magát a földre, és amíg körülötte robbantak a bombák, zizegve szálltak a légvédelmi gránátok repeszei, addig ő tehetetlenül nézett föl az égre. Abban a hiszem- ben, hogy az egész család a romok alatt lelte a halálát, fölváltva imádkozott és zúgolódott:- Hogy engedheti meg az Isten, hogy ártatlan embereket, kis gyerekeket le lehessen bombázni; asszonyokat, öregeket, civileket? Állítsd le, Uram már ezt az esztelen öldöklést! Ne engedd, hogy mindenki halott legyen a pincében! Nagyot lódult a föld alatta. A ruháját még fektében is majdnem lerántotta róla a légnyomás. Nagyon közel eshetett le a bomba. Ahogy elhalkult a gépek zúgása és megszűnt a légvédelmi ágyuk zaja is, felugrott és a szomszédház szárnyas kapujához rohant, hogy annak udvarából próbáljon meg átjutni az udvarukba. Gondolta, be van csukva a kapu. Nagyot rúgott rajta. Az kitárult, és ő belépve az udvarra sóbálvánnyá merevedett: a család tagjai akkor jöttek ki az épen maradt ház lépcsői alul. Egymás után sorban: Sanyika, Öcsi, nővére, sógora, Gyurka és a végén Zsofka Marikával a karjában. Hát mégis van Isten? Elüvöltötte magát:- Hát ti éltek?! Én már megsirattalak benneteket - és rohant hozzájuk. Ölelték, csókolták egymást. Sírtak és nevettek. Kiabáltak és egymás hátát veregették. Mire azonban rendesen kiörülhették volna magukat, újabb repülőzaj ütötte meg a fülüket. Egyszeriben szaladni akartak. A másik utca felé nem indulhattak. Arra volt a Fürszt doki háza- de csak volt. Most az is egy nagy téglarakás. Ebben volt a németek ideiglenes „Ortkomandója”. Csak egy irányba lehetett szaladni: le a dombról a városszéli kis utcák felé, ahol földszintes házak, gazdasági udvarok voltak. Mire az első parasztház udvará
