Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - MARGÓ - Cséplő Ferenc: Egy kerékpáros őrvezető viszontagságai (emlékek)
MARGÓ azokat. Még jóformán a lépcsők aljára sem ért, amikor hatalmas robbanás rázta meg az egész építményt. Amikor elrugaszkodott az utolsó lépcsőről, már téglák gurultak lefelé. A villany kialudt és a pince torka is elsötétedett. Égésszag, füst, mészpor érződött a levegőben. Marika éktelen bömbölésbe kezdett. Öcsi, mintha csak erre várt volna, visítani kezdett, mint a fába szorult féreg. Sanyika a sötétben beleakadt a priccsbe. Felugrott rá és hangosan imádkozni kezdett:- Istenkém, Istenkém, térítsd el ezeket a csúnya repülőket a házunk és hazánk felől. Mindig jó leszek. ígérem, Istenem! (Hol, honnan szedte ezeket a szavakat, a Jóisten tudja.) Az apa izgalmában csak szorongatta a kislányát, aki talán éppen azért sírt olyan keservesen, hangosan. Ahogy a szőnyegbombázás távolodott, megszűnt a föld hintázása. Megszűnt a bombák okozta sivítás is. Lassan kezdett derengeni a pince gádora is. Csak így láthatták, hogy a pincelejáró boltozata félig leomlott, a lépcsőket eltorlaszolják a legördült téglák. Ahogy az utolsó bombázó is elhagyta a város légterét, egyszeriben süket csönd váltotta fel a robbanásokat, motorzúgást, bombák sivítását, a légvédelmi ágyúk dörgését. Erre a hirtelen csöndre a gyerekek is elhallgattak. Apjuk a derengő világosságban Marikát lefektette Sanyika mellé a priccsre, és a törmeléken átkapaszkodva ki akart lépni az udvarra. Csakhogy udvar nem volt. Egy hatalmas tégladomb zárta el a kilátást. A téglák közül gerendavégek, lécek álltak ki. A romhalmazon túl, csak az eget látta. A ház sehol. Még a kémény sem látszott, pedig Jani sógor mindig azt állította, hogy nem is kell a pincébe menni, elég a kémény tövében meghúzódni, a kémény mindig megmarad. Ezt látni lehetett a mozi hírmondójában közvetített hadijelentésekben is. Most megnézhette volna magát, ha itthon maradt volna és a kéményre bízza magát! Visszabukdácsolt a pincébe. Felvette a priccsről Marikát és elindult vele a napvilág felé. Öcsit az édesanyja támogatta a törmelék között. Sanyika egyedül kapaszkodott; csetlett-botlott a téglatörmeléken felfelé. Az anya majdnem visszaesett a pincébe, amikor meglátta fenn a rombolást. Benne csak most engedett fel az ijedtség. Csöndben elsírta magát. De akkor valahonnan a nevét hallotta kiáltani:- Tusi, Tusi, merre vagytok? Éltek, húgom, és a gyerekek?- Itt vagyunk, élünk hála Istennek - kiáltotta vissza a sírástól és a meghatottságtól elcsukló hangon. A romhalmaz az egész udvart betöltötte, majdnem a szomszéd udvart elválasztó kerítésfal tetejéig. Az apa felhúzta magát a falra, és az udvarban ott látta bátyját, Gyur- kát, és feleségét, Zsofkát. Mindkettőjük arca ragyogott az örömtől; szemüket elöntötték a megkönnyebbülés könnyei. Ők a másik utcából rohantak ide, hogy megtudják, hogyan élte át ezt a bombázást a kis család. Az apa a fal tetejéről átadogatta bátyjának a család tagjait. Elsőnek a kis Marikát. Utána a fiúkat: Sanyikát, Öcsit, a feleségével már egy kis baj volt: félt leereszkedni a fal másik oldalára. Ő, maga, a katona, ügyesen lehuppant, nem szorult segítségre. Összevissza ölelgették, csókolták egymást és mindenki egyszerre akarta elmondani, mi is történt vele. Csakhogy erre nem jutott idő. Újabb hullám zúgása közeledett.
