Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - MARGÓ - Cséplő Ferenc: Egy kerékpáros őrvezető viszontagságai (emlékek)
MARGÓ Hiszen ha a kocsi kész lesz, úgyis üzennének neki! Nem? Az egyik nyakigláb fritz, akinek a dunántúli fordította a beszédet, rá is vágta:- Na, ja. Sie habén Recht! Polond ember, aki illen jóképű menyecske itthagyni, ha nem muszáj - szedte össze a ráragadt magyar tudományát, de amúgy látszott rajta, hogy őmiatta inkább haza se jönne a gazda. Az asszony még elismerően rá is mosolygott, de magában azt gondolta, hogy: meghiszem azt, nektek igazából egyáltalán nem hiányzik a gazda, hogy egy kicsit elszórakozhatnátok velem, de attól lesz a ti orrotok fokhagymás! A külvilágról meg egyre jöttek a hírek. Jani sógor a hivatalból; Gyurka bátyja meg a vasútról; a szomszédasszonyok az utcáról beszólva: innen-onnan, a piacról. A házak falait naponta új falragaszok lepték el: „Minden férfi, aki sorköteles, jelentkezzék a legközelebbi hadkiegészítőnél. Aki ezt elmulasztja, katonaszökevénynek tekintendő és fölkoncoltatik!” Meg mások: „A város lakói, nemre való tekintet nélkül, 15 évtől ötve- nig, jelentkezzenek a városi munkaügyi hivatalnál, hogy állampolgári kötelességüknek eleget tegyenek!” Ez pedig azt jelentette, hogy menjenek tankcsapdákat, lövészárkot ásni a város keleti határába. Jani sógort, szerencsére, megmentette ettől az üzeme, Gyur- kát a vasút, az asszonyt meg a három kisgyerek. A tizenöt, tizenhét éves legényeket, a leventéket is mozgósították, és nyilas vezénylettel Németországba hurcolták - vágóhídra mint a birkákat. Volt, aki nem akart birka lenni, inkább elbújt valamelyik szőlőben, a présházban, a közeli erdőben, szaporítva a már mind több bujdosó katonák számát. Február közepén meg már a tizenöt év fölötti lányokat gyűjtötték egybe a városban a környékbeli falvakból, de persze a városiakat is. A cél: viszik őket Németországba, hogy megmentsék őket a vandál oroszoktól (és ki menti meg őket a friccektől?). A városi lányok közül sokan ingyenmunkárajelentkeztek a még működő üzemekben, hivatalokban, hogy kibújjanak a „bevonulási” kötelezettség alól, és ne menekíthessék ki ő- ket az otthonukból. Az egyik nap aztán betelt a pohár! Az összeterelt lányok szülei, de inkább csak anyáik, felvonultak a Flenger-iskola elé, amely a lányok ideiglenes „kaszárnyája” volt. Az anyák hangos kiáltozásba kezdtek:- Adjátok vissza a leányainkat! Majd mi vigyázunk rájuk. És ránk ugyan majd ki vigyáz, háti elpucoltok az oroszok elől, ti szájhősök? Az asszonyok mind közelebb nyomultak az iskola kapujához, ahol két nyurga nyilas karszalagos legényke állt őrt. Régi mintájú puska volt a kezükben. Az egyik szeplős kamasz, az őrség „parancsnoka” idegesen topogott, forgolódott és féltében odakiáltott az asszonyoknak:- Asszonyok! — nyughassanak. Menjenek haza! Az iskolába nem léphet be senki. Már üzentünk a pártközpontba. Ne akarjanak bajt! Oszoljanak! Ezzel azonban csak olajat öntött a tűzre. A legényke mutáló hangja csak még jobban dühítette a lányaikat követelő anyákat. A tömeg még közelebb húzódott az ajtóhoz. Az egyik asszony be akart ugrani az ajtón, de a szeplős suhanc elé tartotta a puskáját és kétszer meghúzta a ravaszt. Két lövés. Két dörrenés. Két asszony elterült a földön. A többi szaladt - ki merre látott. De egy tíztagú csoport a suhancoknak ugrott. A füstölgő fegyvert megkövültén tartót ledöntötték. Ütötték, marták, és ha közben meg nem érkezett volna a fegyveres nyilas mentőcsapat, szét is tépték volna.
