Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - MARGÓ - Cséplő Ferenc: Egy kerékpáros őrvezető viszontagságai (emlékek)
MARGÓ gondolom magam. Iszkolj ahogy bírsz, mert fél óra múlva kezdődik a »csinn-bumm-kon- cert« és akkor kérdés, hogy nem a gyászjelentés megy-e helyetted haza!” Iszkolt is, de még hogy! A műhelykocsiban eldugott szajrét se volt ideje előkotorni (a megspórolt konzerveket meg miegymást). Futtában szólt oda Ács Ferinek, a másik mechanikusnak, hogy a műhelyesekre testálja az egész vagyonát, és egy kis kenyeres oldaltáskával a vállán már iparkodott is a körletből hátra, hátra! Az úton hazafelé sok bombázott várost látott, hiszen Szolnokon, Budapesten keresztül jött Kőrösmező felől. De amikor hazaért, kiszállt a vonatból, majdnem összesett. Az épületek romokban. A rengeteg sínpár helyett kettő van helyrehozva, a többi szerte szét. Üszkos vagonok mindenfelé; égfelé kunkorodó sínek. Az állomás előtti tér fölszántva. Tarkítva akkora bombatölcsérekkel, hogy házak fémének el bennük, fenekükön csillog a talajvíz. Az utca első négyemeletes háza tetőtől talpig kettéhasítva, mint egy filmkulissza. Még néhány bútordarab is látszik az emeleteken. Csak a színészek hiányoznak belőlük. Mi lehet otthon? Gödör, nem gödör! Torony iránt rohant be a városba - haza. Mire azonban a barátok templomához ért, megszólaltak a szirénák. A rend egy buzgó őre azon nyomban letuszkolta a városi óvóhelyre. Jó hely volt, fölötte fegyőrök vigyáztak a városi börtönbe csukott tyúktolvajokra, pitiáner csalókra. Igaz, valamikor rangosabb emberek tanyáztak az épületben. Lakott benne török basa, hercegprímás, még a Vezérlő Fejedelem is, nem is olyan rövid ideig. A plutokraták bombázói most kivételesen nem szórták le bombáikat a városra. Messzebb robbantották a gyárakat, vasutakat. Amikor a riadó végét jelentő egyforma magasságú szirénahang megszólalt, fölrohant a pincéből és pár perc múlva a lakásán is volt, otthon! Ahogy megjelent az udvaron, a „nagy fia”, Sanyika csimpaszkodott a nyakába: Apu, apu! Mama, megjött apu! Öcsi, a kisebbik tágra nyílt szemekkel nézte apját, és elbőgte magát. Ettől megijedt a gyerekkocsiban napozó pár hetes Marika és ő is rákezdte a pólyás babák indulóját, az „óá, óá, óát”. Flozzáfordult elsőnek a hazatért apa, hiszen amikor bevonult, még a kicsi meg se volt. De a gyereksírásra kiszaladt a lakásból az anyjuk is. Most ő ölelte magához a csatából megtért hadfit. Volt öröm, és volt mese. Egymás szavába vágtak. Mindenki egyszerre beszélt: — És te hogy voltál azon a borzalmas fronton? — És te, ti az alatt a rettenetes bombázás alatt? Mi van Gyurkával, a bátyámmal, akinek a táviratára engedtek 10 napra haza? Nénémmel, sógorral? Záporoztak a kérdések oda és vissza. Megtudta, hogy mind élnek. Amikor azt a házat, a „háromhidak” mögött, telibe találta a bomba, ahol a bátyja lakott a nénjével e- gyütt, nem voltak otthon. Gyurka valahol Galánta környékén volt a vonatjával, Gizi nővére meg éppen szomszédolt, szerencsére. — No, de emeld ki Marikát a kocsiból, nézd meg, milyen gyönyörű, és kislány. Ahogy megálmodtuk a két fiú után. Kéthetes volt a bombázáskor. A bombának most csak még a szele ért bennünket. A tetőről leröpült néhány cserép, még ma kipótolhatod. Hála Istennek, hogy megjöttél. De gyerünk be a konyhába. Biztosan megéheztél a hosz- szú úton. Gyorsan összecsapok valamit, ha elég üres is már a spájzunk! Pár nap pihenés, örvendezés után kihurcolta a családot az egyik közeli faluba fe
