Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - MARGÓ - Cséplő Ferenc: Egy kerékpáros őrvezető viszontagságai (emlékek)
MARGÓ lesége rokonságához. Még mindig röpködtek az amcsik, hajó volt az idő, nem hagyhatta a családot állandó rettegésben élni. Tíz nap után, amikor lejárt a szabadsága, onnan indult vissza a csapattestéhez. A lakásban csak a sógor maradt őrzőnek. Annak így volt jó, mert munkába járni faluról sokkal nehezebb lett volna. * * * De hol volt már akkor a csapatteste? Ki tudta?! November volt már. Október közepén a legfelsőbb hadúr, a Kormányzó, már fegyverszünetet hirdetett és békét kért az ellenséges hatalmaktól. Kijelentette, hogy értelmetlen a további harc. Nem akar több áldozatot. Csakhogy ez az állapot csak néhány óráig tartott a rádióban elhangzott kijelentés után. A népbolondító, „országmentő” Szálasi vette át a hatalmat, a németeket dicsőítő tisztek segítségével, és a német megbízottak irányításával. Azok a márciusi megszállás óta minden fontos posztra bedugták az embereiket. Pesten az elirányítóban ráírták a szabadságos levelére a csapatteste állítólagos helyét: Miskolc. Irány: északkelet. Elindult, de Rákospalotánál annyira elfogta a család utáni vágy, hogy a Hatvan felé induló vonat helyett a szobi, párkányi személyre szállt föl. A vonatról, be se ment a városba, egyenest kigyalogolt falura a családhoz.- Mi történt, hogy sikerült visszajönnöd, apu? — fogadta örömmel a felesége.- Meghosszabbították a szabadságomat, volt a rövid válasz. Azt, hogy ő maga hosszabbította meg, arról persze nem beszélt. A fontos az, hogy a szabadságos levelére újabb dátum és bélyegző került. Akkoriban az útirány már bizonytalan volt: bombázások, útelterelések napirenden voltak. Egy hétig melengette testét-lelkét a család melegében. Favágással, vízhordással; ház körüli munkákkal hasznosította magát, amíg megint búcsúznia kellett, mert letelt a maga adta hét. Mire Miskolcra ért, már ott is aknásították az állomást. A Rudolf laktanyában egy tizedes a gyülekező terembe irányította. Ott már több, hozzá hasonló csellengő honvéd és tisztes várta az eligaztást. Azok úgy mondták, arra várnak, hogy összejöjjön egy szakasznyi ember és akkor tekintet nélkül arra, ki milyen csapattesthez tartozik, elirányítják őket a legközelebbi frontszakaszra az egyik magyar alakulathoz. Ez nem nagyon tetszett Mester Károly kerékpáros őrvezetőnek, mert ugye minek menne el ő egy ismeretlen csapathoz, amikor van neki olyan is, ahol őt is ismerik, meg ő is ismeri őket. Valaki azt találta mondani, hogy az ő alakulata legutóbb északabbra volt, Sajószentpéteren. Mivel a- kadt ott még egy ilyen vándorlásra kész, Pestről érkezett tag, elindultak kettesben Szentpéter irányában: Losonc, Fülek, Pelsőc, Rozsnyó felé. Mentek, mikor hogy: gyalog, kocsin, autón, vonaton. Menetjegyük volt a szabadságos levelük. Az mindenre jó volt Elérték Sajószentpétert, de az ott talált alakulat még a szomszédja sem volt az övékének. Viszont összeakadtak egy emberséges hadapród őrmesterrel, aki nyilván hasonlóan gondolkodott a nagy „Nemzetmentőről”, mint ők, és azt mondta nekik:- Tudják mit, emberek? Minek csavarognának maguk itt céltalanul a front közelében, ahol akármikor beleakadhatnak a „Feldshandarmeri” valamelyik nehéz fejű járőrbe. Aztán amikorra tisztázhatnák magukat, addigra már a szél hintáztathatná magukat valamelyik vastagabb faágon. Visszairányítom magukat az eredeti pótkeretjükhöz. Azok aztán dugják magukat oda, ahova akarják. „Kitartás - győzünk!” - köszönt el tőlük ironikusan meghúzva a száját.
