Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - VENDÉGKRITIKA - Bedecs László: Prágai szín (Tőzsér Árpád: Faustus Prágában című verses drámájáról)
VENDÉGKRITIKA a korban az erre vonatkozó erőszak egyáltalán nem volt ritka, ahogy az emgedelmesség sem - ahogy a darab másik fontos és nagyformátumú szereplője, Campanus, az író, meg is hozza ezt a döntését. Tőzsér élesen és némi cinizmussal teszi fel a voltaképp kegyetlen kérdést: ha Szenei Molnár nem magyar-latin, hanem cseh-latin szótárt szerkesztett volna, ha nem magyarra, hanem csah nyelvre fordítja a zsoltárokat, vajon nem lett volna ugyanolyan teljes az élete, történelmi a szerepe? Vajon az ő személyiségéhez feltétlenül hozzátartozik protestáns hite és magyar nyelve? És miért ne változtathatná meg mindezt, ha élete ettől biztosan jobbra fordulna? Pragmatikusan, netán haszonelvűen elgondolva ezek a kérdések valóban komoly fejtörést okozhatnak, ám a tőzséri világban hosszú ideje a moralitás az, ami az egyéni cselekvéseket meghatározza. Ezért a drámában megjelenő identitáskérdés sem pusztán önismereti vagy a történelmi determinizmusra ráutalt probléma, hanem morális, a felelősséget és a hűséget is tematizáló feszültségpont. A darab azonban - a versekkel szemben - arra is lehetőséget ad, hogy ezt a problematikát több nézőpontból világítsa meg a szerző, a dialógusokban érveket és kontraérveket sorakoztasson fel. Tőzsér pedig körültekintően, mondhatni, maga is lelkiismeretesen járja körül a problémát, és ennek köszönhető, hogy a szöveg elkerüli a didakszis csapdáját, hogy Szenei Molnár választása nem válik feltétlenül példaértékűvé, valamiféle kötelező erkölcsi mintává. Ehelyett megmarad a belső dilemmák valóban nehezen árnyalható történetének. Az erkölcs tehát nem evidenciaként, hanem kételyként van jelen, még azokon a pontok is, ahol mindez az „írástudók” erkölcsi felelősségére van kihegyezve. Bár mostanság, amikor a kortárs szlovák irodalomban egyre több magyar származású, ám szlovák iskolába járatott és így elsősorban a szlovák kultúrát örökségül kapott szerző tűnik fel, olyanok, akik már csak szlovákul írnak, a tizenhetedik századi kulisszák mögül aktuális tartalmak is előtűnnek. Mert bár minden nyelv igékkel és főnevekkel kezdődik, mint a darab utal rá: nincs átjárás egyik nyelvből a másikba. A Faustus Prágában műfaja szerint drámai költemény - ugyanúgy, mint a Goe- the-féle Faust vagy Az ember tragédiája -, azaz valahol a dráma és a líra között elhelyezkedő szöveg. Ennek megfelelően a cselekményszövés, és a drámai akció voltaképp háttérben marad, a mű nyelvi megformáltságára esik nagyobb hangsúly. De ez nem is csoda: Tőzsér elsősorban költő, aki a drámai keretek adta szereplehetőségekkel élve beszélteti a történelmi és a kulturális múltból a saját szövegébe behívott figurákat - és ebben a legjobb. Sajátos egyveleget, egy fiktív nyelvet alkot, melyben az archaizáló, latinos magyarsággal megszólaló Shakespeare-kortársak a maguk természetességével használják a bibliai metaforikát, de közben egy-egy modem, kifejezetten huszadik századi kép pezsdíti meg a szöveget. Azt a szöveget, mely a fenti kérdések mellett a Tőzsér-életmünek az önmeghatározás sziszifuszi feladatát célul kitűző vonulatába is beleilleszthető. Hiszen nem nehéz a könyvben megjelenő konfliktust a kisebbségi sorsban élő értelmiségi (gyakran kívülről gerjesztett) belső konfliktusának látni. A hazából szülőföld, az anyanyelvből kísértéseknek kitett nyelv lett: Mefisztó mindig tudja a könnyebb, sikerre vezető utat. Nincs tanulság. (Új Könyvpiac, 2005. október)
