Irodalmi Szemle, 2005

2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)

A naumburgi fivérek

uccse, szentté avatlak, Hermann, te rohadt tömeggyilkos, undok farizeus, akasszon föl a püspök, nem bánom, akkor is, kiguvadt szemed a mennyországot tükrözi majd, amit pokollá tettél, szépfiú. Mit értél el? Semmiség az, ha idekerültök a templom falára valahá- nyan, júdáspénzen, mert bizony elárultátok az álmokat a tiszta égboltról és a megművelt földekről, s a csöndet, amelyben megfulladtok majd itt, igen, a székesegyházban, örök csöndben kárhoztok el, szemmel tartjátok a híveket, amint az Úr elé, s nem elébetek járulnak, s ha észrevesznek is, nem benneteket, hanem kezem nyomát látják, Paul mester egészen elmerült munkájában. Reglindishez már nem volt ilyen szigorú, hiszen az nem karddal vétkezett, mosolya megigézte, így képzelte a nőstényt, amely kedvében akar járni, ha arra van kedve, s úgy döntött, ha Hermann a fellegekbe bámul, ahonnan majd ő, Drezdai Paul a pokolba pottyantja, akkor Reglindis mindenkire nézzen, amilyen volt, kihívóan, incselkedve, mindenki szemébe, vagy valamivel alább, attól függ, ki hogyan véli, vérmérséklete szerint. Amikor azonban Utára került sor, zavarba jött. Őt valóban szentnek tartotta Paul mester, de mit szól majd ehhez a püspök? És királynőnek, hiszen annak született, tragikus tévedés, hogy ennek a gőgös, fölfuvalkodott Ekkehardnak lett a felesége, oly törékeny és fenséges, egy kalandor áldozata, s a féltő szeretet, a remény és alázat megtestesítője mégis, ő valóban messzi lát, talán az öreg Ekkehard láthatárán is túlra, bizonyára látja, amit amaz nem látott, nem láthatott, mivel kardot hordott, az ilyenek látomása nem érinti Isten lábát, csak emberekhez mért. Az az igazság, hogy Paul szinte szerelmes lett ebbe az asszonyba, oly szép, istenem, gyönyörűséges, ujjaiban érezte Uta lelkének finom rezzenéseit, ködön és időn átható tekintetét, amely a szeretetről szól csöndesen, alázatosan, miért vonták meg tőled, mondd, Uta, a szenvedélyt?

Már csak az utolsó simítások voltak hátra, amikor a püspök megelégelte s nem hagyta magát többé kizárni, csúnyán Paul mesterre nézett, meg kellett mutatnia készülő művét. A püspök úrnak nem tűnt föl semmi különös, Ekkehard csupasz jobb lába sem, mindenesetre nem tette szóvá, bólogatott, hümmögött, körüljárta, fejét ingatta, végül csak azt furcsáiba, mennyire életszernek ezek a szobrok, akkoriban, említettük, ugye, ez nem volt divat, meg is jegyezte végül, hogy ejha, Paul fiam, vajon kiről mintáztad a szobrokat, de Paul erre nem válaszolt érdemlegesen, titokzatosan mosolygott, a hangok, tetszik tudni, csak ennyit szólt, a püspök gyanakodva pislogott, az ostoba sekrestyés jutott eszébe, majd Paul fiára bámult, mintha a leikébe akart volna látni, ami azonban nem sikerült kielégítően, Paul fia ugyanis lesütötte szemét, szerényen a püspök áldását várta, no meg, ha dicséretet ugyan nem, a fizetséget mindenképpen, a püspök legalább úgy vélte, holott Paul mester ezúttal egyáltalán nem erre gondolt, hanem a kriptára, amiatt szorongott, vajon mi lesz, ha fölfedezik a szarkofágokat, s hogy az épen maradt testek már tulajdonképpen nem ott, szóval rém kínos volna, erre azonban csak később került sor, sokkal később, évszázadok múltán, s az sem biztos, hogy azokat a kőkoporsókat találták meg, amelyekre Paul mester gondolt, mivel csak az egyiken volt olvasható a már idézett fölirat, bár a többin is nyoma maradt a régi írásjegyeknek, azonban teljesen olvashatatlanok voltak, a nyirok és az idő következtében lemállott a homokkő, ráadásul nem volt a szarkofágokban senki és semmi. A régészek nem tudták eldönteni, vajon eleve üresek voltak-e vagy kirabolták, sőt az a föltevés is fölmerült, megtévesztő manőver volt az csupán az esetleges sírrablók miatt, hiszen az uraságot mindig teljes díszben, ékszerekkel e- gyütt temették, sírrablók pedig, sajnos, mindig voltak, a teljesség kedvéért mintát is vet