Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)
Aich Péter önzetlen okokból egy éjszaka szintén a templomba ment, s furcsa hangokat hallott a kriptából, állítólag valaki beszélgetett ott, bizonygatta, amint a püspöki levéltárban fönnmaradt iratokból megtudható. Az ügy kivizsgálását maga a püspök vette kezébe, biztos, ami biztos, gondolta, babonás lehet a sekrestyés, gyanakodott, óvatosan és fenntartással, mivel maga is hajlott erre, bár ö hitnek nevezte, na de annyi fura dolog történt az utóbbi időben ezzel a Paul fiával, most még a sekrestyés is összevissza beszél, szóval gyanús az ügy, gyanúja azonban idővel - elhúzódott a vizsgálat - másfelé terelődött, mert a sekrestyés kusza vallomásából csak az volt kézzelfogható, amire éjszakai látogatásának okáról következtetni lehetett, azt mondta ugyanis, amikor a püspök megkérdezte, tulajdonképpen mi keresnivalója volt a templomban éjszaka, s minek ment oda éppen akkor, amikor mindenki alszik, elvégre nappal is odamehet, sőt mennie kell, elvégre sekrestyés, éjjel meg otthon az ágy mellé térdepelve is lehet imádkozni, szóval nagy sokára kisütötte (a sekrestyés), hogy hangokat hallott, már otthon, ami tényleg elképzelhető, hiszen a templom mellett lakott, ezek után ment, a végére járni, úgy bizony, s hát egyszerre a templom főhajójában találta magát, azt viszont nem tudja megmagyarázni, hogyan került oda. A püspök úgy vélte, esetleg hallucinál ez a buta sekrestyés, hiszen egész álló nap mindenféle titokzatos hang szűrődik ki a pajtából, erről beszél mindenki, erről álmodhatott ez a sekrestyés és valósnak hitte, bizonygatta is, a hangok, uram, beszélgettek, emiatt, de aztán elszólta magát, erre lett figyelmes a püspök, talán nem is a hangok vezérelték, hanem lopni akart az istenadta, amikor senki sem látja, a püspök körültekintő unszolására végül bevallotta a gyámoltalan sekrestyés, valóban rosszban sántikált, de persze fönnáll annak is a lehetősége, hogy végül elhitte a püspök variánsát, ám a hangoktól nem tágított, továbbra is állította, hallotta azokat, végére akart járni, de ekkor már nem vették komolyan. Pedig valóban nem találta ki, csak nem tudta megmagyarázni a szerencsétlen, amit hallott, mert pusztán beszédfoszlány volt, amit hallott, s hajói hallotta is volna, akkor sem ért meg abból egy szót sem, mivelhogy együgyű volt az istenadta, említettük, ugye. Mire vágyódtál, Ekkehard, mondta Paul mester, a kardod sokatmondó, ám a szemed üres. Bátyádat faltörő kosnak használtad, de látomásod nem az apádé, te felemás képmutató, s hirtelen ötlettel a jobb lábáról levette a cipőjét, úgysem fogják észrevenni, sejtette, de ha mégis, ennek meg kell lennie, ez az én üzenetem, majd azt mondom a püspök úrnak, hogy elcsúszott a vésőm, vagy hogy azért, mert így áll keményen és közvetlenül a földön, merthogy nem szent, a szentek vele ellentétben teljesen mezítlábasak. Öregem, folytatta Paul mester hirtelen fordulattal, ha nem szúrnak le, én sem lennék, mert nem álmodnék, hiszen az álmokat is homlokon kell csókolni, s minden más volna, Paul mester ugyanis meg volt győződve, hogy az öreg Ekkehard rendet teremtett volna, egyesíti uralma alatt fél Európát, s nincs több hadjárat és öldöklés, szobrokat emelnének neki, ő most bizonyára Quedlinburgban díszítené a katedrálist szerényen, I. Ekkehardnak készítene emlékművet, vagy legalább beépítené valahova, mondjuk az utolsó vacsorába, esetleg Mózesként ábrázolná, aki megtalálta az utat Kánaánba, miért szúrják le mindig a víziókat, micsoda világ ez. Ez a beképzelt alak pedig úgy tesz, mintha szintén a távolba látna, egy verhetetlen hadvezér pozitúrájában tetszeleg, mintha ő volna Nagy Károly személyesen, pedig csak apja félresikerült utánzata, pukkadj meg a dölyfösségedben. Na és Hermann, te álszent angyal, vállig érő szőke hajaddal fölényeskedő öntelt véreb, istók
