Irodalmi Szemle, 2005

2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)

A naumburgi fivérek

hosszan nógatta, kezdett türelmetlen lenni. Ezt csak neked gyónhatom, bökte ki végül Paul, ki más értene meg, s szemében különös fény gyulladt. A püspök ezt nem látta, kezével eltakarta a szemét, fülét Paul suttogó szájához irányította, az pedig, mintha tényleg a szentlélek szállt volna rá, a püspök mindenesetre így értelmezte, hosszadalmas magyarázkodásba kezdett, suttogva, meg ne hallja még véletlenül sem valaki más, a modell, láttam, az arc, a testhelyzet, a kifejezés, az áttetsző mondanivaló, erről beszélt eléggé összefüggéstelenül, bőbeszédűen, annyira, hogy a püspök úr már lassan unni kezdte, s végképp nem értette, Paul fia mit is akar meggyónni. Akkor kapta föl a fejét, amikor a koporsófülkére került a sor. Az angyalát, gondolta a püspök úr, meg is ijedt menten, amiért ilyet gondol, kinek fogja meggyónni, hogy a gyóntatószékben káromkodik, ez tényleg megbolondult vagy öngyilkos akar lenni? Paul fiából közben ömlött a szó, a püspök úr már nem figyelt oda, a penitencián járt az esze, mert ez most gyónás, ugye, világi büntetést nem lehet rá kiszabni, na de milyen penitenciát, hogy súlyos legyen, sírháborítás- ról beszél, ráadásul a templomban, kissé értelmetlenül, na de mégis, bár ki tudja, tudatában van-e, miket mond, ó szörnyűség, Istenem, ki vagy a mennyekben, világosítsd meg elmémet. Nem hiába, azazhogy eredményesen fohászkodott ezúttal is a püspök úr, mert Isten tényleg megvilágosította elméjét, mielőtt föloldoználak, fiam, az ügy súlyossága végett előbb odavezetsz, s megmutatod, amit tapasztaltál, hogy igazságosan megítélni tudjam, még ma este.

A kirándulásból aztán mégsem lett semmi, mármint hogy eredménytelen maradt, mivel Paul semmiképpen sem tudott tájékozódni, összevissza beszélt, magyarázkodott, hirtelen ötlettel másfelé fordult, hogy kiutat találjon, látszott, hogy igyekszik a püspök úr kedvében járni, az hamarosan átlátta azonban, nem vezet ez sehova, Paul mester bizonyára beteg még, menjünk aludni, esetleg ha meggyógyul, egy idő múlva, ha Isten is úgy akarja, ámen. Csakhogy az alvásból sem lett semmi, a püspök reggelig álmatlanul forgolódott ágyában, gondjait latolgatta, Paul mester pedig azon rágódott, vajon mitől van az, hogy a püspök úr minden elképzelhető várakozását fölülmúlva érdeklődött a szarkofágok iránt. Kíváncsiságát nem tudta kielégíteni, hiszen számára is rejtély maradt mindez, azt sem tudta biztosan, tulajdonképpen mit mondott a püspök úrnak, s mit akart az tőle a kriptában, ahol még sosem járt, csak álmodott róla bizonytalanul. A püspök úr azonban nem hagyta annyiban, hozott magával néhány megbízható markos legényt, ég- re-földre megeskette őket, amit majd látnak, menten elfelejtik, ha pedig nem, s csak egy szót vagy utalást mernek erről, akár egymás közt, megbízható kapcsolataira célozva, a püspök úr ekkor mutatóujjával fölfelé mutatott, egyházi átokkal sújtja, máglyára juttatja, s a pokol örök tüzébe, mire a szerencsétlenek, miközben zavartan pislogtak az ég felé, ijedtükben mindent megígértek, anyjuk becsületére, s utódaik életére esküdöztek, saját lelki üdvüket beleértve. Igyen föl fegyverkezve indultak másnap éjjel a kriptába sírkamrát keresni, szerszámmal és fáklyával fölszerelve, tűvé tettek mindent, mindhiába, kiábrándító volt.

Az igazi meglepetés azonban csak most következett. Nem tudni, Paul mester föl- épült-e nemsokára, avagy lázálmában élte meg a következőket, ő maga mindenképpen arról volt meggyőződve, mindez úgy történt, ahogy ő tudta, másképp hogyan készítette volna el a négy szobrot. Harmadnap éjnek idején lement ő is a kriptába, így szól a titokzatos legenda, s lám, négy szarkofág állt a közepén, hogyhogy nem látták ezeket, ami