Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)
Aich Péter kor a püspök úrral jártak ott. Leemelte a szarkofág fedelét, amely nemcsak nehéz volt, de mintha be volna tapasztva, az egészet kissé nyirkos máz borította, kiálló szélein apró sztalaktitok képződtek, ezeket ugyan a lámpás fényénél nemigen lehetett látni, de tapintható volt. A cseppkőképződményekről akkoriban amúgy sem tudtak sokat, így Paul mester sem vette különösen figyelembe, a bajlódástól eltekintve, ami a fedél leemelésével járt. A hatást nehéz jellemezni: meglepetés, meghökkenés, zavar, rémület, áhítat, döbbenet, rajongás és ijedség, s ki tudja, miféle érzelmek, benyomások, hatások kavarogtak még Paul mester feje és gyomra között szédítő sebességgel s közvetlenül, mintha tőszomszédok volnának, forgott a feje, mert hol a fejébe szállt, hol a lábába zuhant a vére, s émelygés környékezte. Bárki más térdre borult volna, ha képes lett volna moccanni, Paul mesternek azonban az a mély pillantás jutott eszébe, amelyet a püspök úr vetett rá, amikor a szobrok elkészítésével megbízta, s egy sikolyt fojtott magába, akár egy heves vérű nő, amikor a csúcsra ér, és világgá visítaná boldogságát, csak nem mer, mert a szomszéd szobában a férje alszik, s Pault újra elöntötte a verejték, Zeusz gyönyörűséges leányai lebegték körül, fejében a kattanások Pegazus patkóit idézték, Euterpé sarkantyúja villant. Ez az, nyögte Drezdai Paul mester, ez az, kábult volt, szempillái végzetesen elnehezültek, mély álomba zuhant. A négy szarkofágban ott látta a két testvért és a két feleséget, mintha aludnának ők is, az imént feküdtek csak le, Hermannak oldalt billent a feje, s valahova a távolba meredt, baljával kardját és a pajzsot tartotta, óvatosan, s kissé ügyefogyottan, olyat szoktunk így tartani, amit először nyomnak a kezünkbe, ismeretlen tárgy, amellyel nem tudunk mit kezdeni, jobbjával meg szégyenlősen, zavartan ruhája szegélyébe kapaszkodott, akár egy gyermek első lépéseinél az anyja kezébe, amikor a szomszédnak dicsekednek vele. Reglindis pedig, Paulnak úgy tűnt, mosolyog, bár kissé idegen volt az a mosoly, s elítélendő bizonyára, mert kacér, szóval mégis jutott eszébe a mendemonda, lám, palástját kissé megemeli, amint lép, mindjárt kilátszik a bokája, ejnye, hát még ruhájának kivágása, úgy tesz, mintha el akarná takarni keblét, holott, szóval csakugyan úgy tesz, kihívóan, nahát. No és Ekkehard, hát igen, ez egy vérbeli úr, tényleg, szinte uralkodásra termett, bár a papája azért mégis valamivel izé, de mindent összevetve, ha a bácsi- kája nem foglalkoztatja annyira, nos, ki tudja, kardját mindenesetre nem bújtatja pajzsa mögé, mint a bátyja, markolja, erősen, keményen, ellenmondást nem tűrően, s jobbja mintha épp mozdulna, bár nyugodtan, dölyfösen nyugszik mellén, de csak egy pillanat, és kinyújtja, előre mutat - vagy talán mégse? Paul nem tudta eldönteni. Érdekes, figyelt most föl, mindkét férfi baljával tartja fegyverét, de - micsoda különbség! - az egyik védtelenül, szinte szánalmasan, bocsánatkérőn, noha, ugye, másról szól a szájhagyomány, a másik kimondottan durván, kihívóan, mint aki épp most adta ki parancsait, a következő pillanatban szemrebbenés nélkül ledöfi az engedetlent, ha nem ugrott máris. Némileg u- gyan zavarta Paul mestert, hogy testtartása és arckifejezése eléggé ellentétes azzal, amiről a fáma szólt, persze, ha belegondolunk, nem meglepő, hiszen II. Ekkehard nem sokra vitte a stratégiájával, ezt üres arckifejezése alátámasztani látszott, mégis kár, hogy nincs itt a papája, mélázott Paul mester, fölöttébb érdekes lenne összevetni, felemás helyzet ez, valahogy felemás, vajon mit szólna az öreg. Ekkor Utát is közelebbről vette szemügyre. Teljesen más alkat, állapította meg, ijedt, kiszolgáltatott, megalázott nő, akit naponta megerőszakol durva férje, mégis olyan, akinek büszkeségét hiába tiporják láb
