Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)
Aich Péter eleinte egy kissé megtévesztette, hogy egyenlőtlenül kongó felületeket talált. De ha már belekezdett, folytatni kell, csak csöndben, finoman, meg ne hallják. Óvatosan kiemelte a köveket, kifeszítette a koporsó fedelét, s belenézett. Összeaszalódott bőrből kiálló facér csontok, ruhafoszlányok, hajmaradványok, ennyi. Habarcsot, jutott eszébe, észre ne vegyék, s visszafalazta a köveket, de nem adta föl, hosszú éjszakákat töltött a kriptában, reggelre megizzadt, fáradt, kimerült volt, szolgája aggódva leste, bár megszokta már Paul mester egy-két rendhagyó tettét. Napokig ment ez így, Paul álmában a falat döngette, nappal alig evett-ivott valamit, lelkét emésztette, lázálomban élt, alig állt a lábán, végül mégis siker koronázta, de hogy ez miképp történt, azt maga sem tudta volna elmondani. Tény viszont, hogy a későbbi kutatások során, amikor az altemplomban ástak, hogy az alapokat restaurálják, rátaláltak néhány díszes, érintetlen szarkofágra, az egyiken még olvasható volt a fölirat: ECHARTUS MARCHIO, azaz Ekkehard őrgróf, amit Paul mester a szobrára is rávésett. S tény az is, hogy Paul mester ekkor, tehát még a szobrok elkészítése előtt ágynak esett, magas lázzal, komoly s hosszadalmasabb baja lehetett, szinte eltemették, mert a püspöki levéltár tanúsága szerint már más szobrászmestert kerestek, hogy azért mozduljon a munka, amit Paul mesterre bíztak, de nem végezte. A kőművesek, kiabálta lázában Paul mester, fecsegő tolvajok, rám akarnak fogni mindent, rám kenni, nem, én nem, a kőművesek, fecsegő, hazug tolvajok, befalaztam, nem, ők voltak, ők voltak, majd sírkamrát emlegetett, összefüggéstelenül, a püspök gondterhelten meglátogatta, amint mindez a fülébe jutott, s még gondterheltebben távozott, majd imádkozott érte. Aztán mégis fordult a kocka (látod, fiam, mondta a püspök, nem hiába imádkoztam érted), teljes fölépülése érdekében a környező erdőket járta a mester, ma ezt gyógytornának nevezik, akkor persze fogalmuk sem volt erről, Paul mester ösztönösen mászkált, ismeretlen erő hajszolta, a modellek, volt az alkalmi kifogás, közben se nem látott, se nem hallott, néha azt sem tudta, merre járt, s napokig egy szót nem szólt, legföljebb valami körvonalakról motyogott, s hogy ki kell tisztulniuk, mert sok még a fölösleg. Közben betért néhányszor a dómba, mereven állt a boltozat alatt, hátán összekulcsolt kézzel bámulta a padlózatot, majd elindult, mintha egy zsinórt követett volna, leszegett fejjel, megállt, s úgy maradt gondolatokba mélyedve, mindenki arra tippelt, tényleg meghibbant. Vajon miféle titok tudója volt Paul mester? Egyszer aztán, amikor e szótlan merevségből váratlanul elindult, szerencsésen belebotlott a püspök úrba, aki néhány lépésnyire tőle részvéttel nézte, majdnem elsodorta. Paul fiam, hát te, lepődött meg a püspök úr, de látta ám Paul fia homályos tekintetét, még meg is vakult, gondolta sajnálkozva, vagy hályog van a szemén, ejnye, ejnye, Paul fiam, csillapított a püspök úr, úgy látom, gyónni kívánsz, igazad van, jót tesz az lelkednek. Igen, hagyta rá Paul mester gépiesen, s csak akkor eszmélt, bocsánat, atyám, dadogta, s már tovaindult volna, de a püspök úr vállára tette kezét, jól van, fiam, mondta, akkor gyere. Paul kissé zavartan nézett rá, nem értette, hova menjen, egészen más forgott a fejében, akkor vette magát észre, amikor a püspök a gyóntatószékhez irányította. Szóval mi nyomja lelkedet, fiam, szólj. A mester sokáig nem mondott semmit, nagyokat nyelt, homlokára kiült a verejték, kezét tördelte, nem tudta, ez nyilvánvaló volt, hol kezdje. Atyám, bűnös vagyok, szólalt meg nagy sokára, hogy azért mondjon valamit, de el is hallgatott rögvest. Mindnyájan bűnösök vagyunk, fiam, de ha őszintén elmondod vétkedet, könnyítesz lelkeden, Isten megbocsát. Igen, bűnös vagyok, atyám, rebegte el újra a mester, nem is tudom, a püspök
