Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)
Aich Péter fajtalankodásnak tartott. Hol a feje fájt, hol rosszul volt, gyenge, s kimerült, sápadt és beteg, sőt közben még tisztátalan is legalább tíz napig, egyébként azonban hü feleség, kiállt ura mellett, már amennyire arra szükség mutatkozott, ez viszont csak ritkán fordult elő, a reprezentációt nem vitték akkor túlzásba. Uta magába zárkózott, félénk és csöndes teremtés volt, csak kevesen vették észre páratlan szépségét, kecses vonásait, fejedelmi tartását, finom fehér bőrét, talán azért, mert ritkán mosolygott, szinte sohasem, s föltehetően azért sem, mert a szerelmet nem ismerte meg. Gondterhelt arccal suhant a naumburgi vár termeiben, hallgatagon végezte úrnői teendőit, a bennfentesek azt rebesgették, kissé lazábban, fölszabadultabban csupán akkor viselkedett, amikor férjeura a terepet járta, akkor természetes tekintéllyel intézett mindent, ment is minden, mint a karikacsapás, amint azonban Ekkehard megtért, begubózott, visszavonult, félszegen, gondterhelten kápolnájában zsolozsmázott. Egész testéből bárki, Ekkehardot beleértve csak az arcát láthatta, azt is eltakarva félig, meg a finom kezét, ha történetesen nem a palástja alatt bujtatta, de az ilyen finomságokhoz Ekkehard nem sokat konyított. Őt a politika érdekelte, bár ehhez sem konyított túlzottan, mert Ekkehard őrgróf arcából mindig lerítt, amit Ekkehard a politikus el akart rejteni, s mivel ezt nem vette észre, mindig elégedett volt magával. Gyakran dicsekedett, mert azt azért tudta, hogy aki önmagát nem dicséri, azt senki sem dicséri meg, a feleségét csak dísznek tartotta (kényszerűségből), vagy inkább szemfényvesztésnek, micsoda feleség az, aki nem hajlandó szülni, még szerencse, hogy ott van a sógornő, annál aztán - a végeredményt leszámítva - sikeresebben lehetett próbálkozni. A probléma tehát adva volt, csak éppen nem tudták megfejteni, nem is nagyon igyekeztek, később még kevésbé, mert hát a legenda, ugyebár, ezt már említettük. Drezdai Paul volt az, aki végül rájött, hogyan álltak a dolgok. Kőkoporsóját egy ásatás során néhány évszázaddal később teljesen véletlenül találták meg, mivel - miként már utaltunk rá-jeltelenül volt befalazva, annak föliratán található egy homályos, de sajnos ellenőrizhetetlen célzás erre. Ám a döntő érv mégis a művész ráérzése, többet ér az, mint bármi süket találgatás. Ahelyett, hogy megfelelő modellek meddő keresését folytassa, Paul mester, miután megszállta az ihlet, hirtelen megtorpant és magába mélyedt. Itt van ez az I. Ekkehard, gondolta, valahol itt kezdődik az egész. Akárhogy vesszük, tőle indult ki minden, a nagyságos úrtól, föltörekvő férfi volt, aki egy birodalmat akart összehozni, csak hát elsiette egy kissé, türelmetlen volt, de ember a gáton, bizony, ez az Ottó sajnos némileg keresztülhúzta számítását. Mert hogyan is történt mindez? Rebesgettek erről e- gyet s mást, a viszonyok azonban nem változtak annyit, hogy ne vonhassa meg a párhuzamot. I. Ekkehard is korán, váratlanul halt meg, vagyis meggyilkolták, Röhldeben, a kolostorban, a szerzetesek nagy rémületére, Paul mester kifürkészte, hogy az ottani apát Rómából jött, röviddel Ekkehard meggyilkolása előtt, s ez szöget ütött a fejébe, hiszen III. Ottó Róma előtt halt meg, váratlanul persze, hogyne, hogyne. Kellett nekünk Drang nach Süden, gondolhatta a szobrász, micsoda hülye ötlet. Istenem, a püspök! Vagy a pápa? Zavaros ügy, jól megkeverték a szart. Sejthette ugyan a tornyosuló felhőket, de teljesen hiába, nyakig volt már az elképzelésében, s Paul így összegezett: ez valami intrika lehetett, amit Rómában sütöttek ki, Ottó ráfázott, utána Ekkehard, Henrik azonban megúszta. Ügyesebb volt? Kinek sikerült mi? Henriket később, valóban csak később koronázta császárrá a pápa. Mégis? Mindenek ellenére s milyen áron? És ez a két félresike
