Irodalmi Szemle, 2005

2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)

A naumburgi fivérek

rült utód? Ó, micsoda érdekek! Mit is mondott a püspök úr? Ja igen, nem mondott semmit, csak mélyen a szemébe nézett. Ezt azért át kell gondolni. Ezek itt, uram, megbocsáss, összevissza hazudoznak, félrebeszélnek, de még mennyire, képmutatóskodnak, mintha álarcosbálon volnának, pedig mi haszna, úgyis fölismerik egymást, csak úgy tesznek, mintha nem, ha teszem azt udvari bolondnak öltözik a gróf úr, még bokán is rúghatom, s mondhatom neki, bolond vagy, szolgám, mégsem szól semmit, csak vigyorog, hiszen játszunk, eljátsszuk az udvari bolondot, a püspököt, a császárt. Akkor én miért nem játszhatom el az igazmondót? Úgysem hiszik el. Hiszen játszunk, ugyebár. Hermann az ájtatos, hogy el ne röhögjem magamat. És Reglindis, a nyíltszívű csupa mosoly úrnő, káprázatos. A karzatra velük, az ám! Emberszabású emlékmű az örökkévalóság számára az önteltségről és a megalázott feleségről, édes kettesben, összeláncolva, ami sohasem tartozott egymáshoz, templomi áldással. Nos örüljenek, milyen volt a világ, legalább a múlt legyen fényes, igen. A bátor és istenfélő testvérek, a hűséges és szerető feleségek, az állhatatos urak, akik csak voltak, bár nem úgy voltak, nem is lesznek, mert mások lesznek, olyanok, amilyenek tényleg voltak, vagy még olyanabbak.

Paul mester tényleg a fejével játszott, bár nem valószínű, hogy gondolt erre, mert a fölismerés, hogy I. Ekkehardhoz viszonyítva kap értelmet minden, vagy hogy is van ez, mert az idő összekeveredett benne, az emlék és az üzenet, elvakította mindez, ha meglátunk valamit, megtörténhet ilyen. S akkor egy még vakmerőbb ötlettel egészítette ki életveszélyes helyzetét, jobban mondva rögeszme volt ez immár, kísértet, amely szél- tében-hosszában átjárta, akár a huzat, megtelt vele, mint egy üres trónterem, amelyből idővel lomtár lett, annyira, hogy már nem tudta megkülönböztetni a gondolatot a valóságtól, minden látomás volt, alvajáró holdkóros. A székesegyházat még építgették, s előfordult, hogy nem mindig zártak be minden ajtót, akkoriban a templomban még nem lopkodtak olyan föltűnően, a szobrász különben is szabadon járkálhatott benne, a hely miatt, ahova majd szobrait elhelyezik, s a helyszín inspirációja végett (na meg imádkozni), végül ugyanolyan munkás volt, akár a többi kőműves vagy kőfaragó, művész akkortájt nem volt még, csak mesterember. Egy hüvelyknyivel a föld fölött járkált naphosszat, mintha valóban lebegne az erőd körül, talán abban reménykedett, fölfedez egy bejáratot a hegy gyomrába, tekintetével próbált áthatolni a köveken, hogy meglássa, mit rejteget ott az idő s a mélység, a dóm körül csellengett, mintha azt remélné, hogy vállára ül a szentlélek, a szentélyben járkált, akárha egy háromlépésnyi kis kuckó lenne, izgatottan körözve a tűz körül, föl és le, végtelenül, idegesen, a hajóban és oldalhajókban, csak az altemplomba nem ment, ki tudja, miért, pedig álmában ott is járt, egy szál gyertyával, kopogtatta a falakat. A kriptát régen átépítették, még amikor az új templomot emelték, s Drezdai Paulnak az motoszkált a fejében, bizonyára vannak ott sírhelyek, csak nem látni, vajon hol lehetnek, egy éjjel szolgája rémülten ébresztette, mi van, mester, rosszul érzi magát, amiért a falat döngeti, netán fájdalmában, talán a borbélyt kéne hívatni, ám Paul mester rárivallt, hagyj békén, üvöltötte, menj a fenébe, teljesen megizzadt. Aztán mégis meglepődött, amikor üresen visszhangzott több helyen a fal, nocsak, bénult meg Paul mester, ezt nem vártam, hogy lehet ez. Fogta vésőjét és kalapácsát, egy vödröt is hozott, utána kell járni a látomásnak, vagy micsoda az, kong a fal, meg kell nézni, meg kell nézni, föltétlenül. Paul mester gyakorlott szeme a gyertya ritkás világa ellenére azonnal fölfedezte, hol van a kongás határa, ez csak sírkamra lehet, a nyakamat rá, bár