Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Duba Gyula: „Töprengései mélyén önmaga gyötrődése áll...” (esszé)
Duba Gyula nak. Közvetve ez is a vidék mítoszához tartozik. Az emberek nagy része, döntő többsége abban a valóságban létezik, ott él a „nép”, amelyre társadalmi és politikai szervezettségünk jelentős mértékben épül. Nem arról esik most szó, hogy - egykori jelszavak értelmében - vissza a néphez!, mert minden a közösség, hanem az irodalom mindenkori bázisát jelentő és teremtő élet sokkal tágasabb és elemibb természetű, mint a mai mondernnek hitt líra törekvései sugallják. Ennek a többletet jelentő vidéki létnek az átélésével ered nyomába a költő mintegy önmagának, árnyékként követve a jelenségeket, melyek kísérik és formálják, hogy kifejezze életterét s benne magát, megélje a sorsát lírában is. A kép, melyet elénk tár és felkínál, nem változatosan gazdag, a táj nyugodalmas hétköznapjait idézi, melyek mélyén azonban dráma feszül. A természet örök mozgásában a magyar sorsélmények vérkeringése lüktet. Második kötete, a Virágzó kövek (1973) címadó verse jól mutatja lírája jellegét és természetét. A rövid szöveg, egyetlen vázlatos kép, így hangzik: „A reggel / elnyelte/ a csillagokat / a fák / elfelejtették / zöldjüket /a kövek / keménységüket / s kivirítottak / a harmatban.” Az élmény, a nap kezdete reális s hangulata ugyanakkor spirituális, az egész áttekinthetően tiszta, ám méllyé, sejtelmessé teszi az intuíció. A mai líra többszörösen áttételes, túlstilizáltan pszichologizáló kísérletei közt, a formatombolás és e- gyénieskedés koncertjében szokatlannak, talán hagyományosnak hathat, s az is kétségtelen, hogy van benne valamiféle panteisztikus vonás, természetközelség, ám korszerű értelemben. Akár a természetlíra, a szülőföldköltészet megújítására tett kísérletről (is) szólhatnánk. A végtelenül tágnak tűnő, ám aránylag homogén valóság bizonyos monotóniát is eredményezhet. A tárgyak létének és a jelenségek mozgásának a dinamikája, a látvány és a képzelet képi világa, a hangulatok önmozgása ismétlődhet, ám érezhetően új stíluselemek kíséretében. Ilyen líra bizonyos romantikus vonásokat sem nélkülözhet. Mindez azonban sajátossá válik, s egységében van jelen. A nosztalgia is megkísérti, érzékeny és fájó megnyugvást keltve, belenyugvást s bizonyos rezignációt! Érzéki költészet, ám közelről sem nélkülözi a gondolatiságot. Ebben van értelme. Újszerű hangulatfestő képei sokszor váratlanok és döbbenetesek. Elég könyveiméit sorolni: Delelő, Jegenyék, Virágot és dalt üzenek, Árnyak és fények, Tavaszi égen tél zokog, Éveim fehér havasán; olyan érzésünk támad, hogy valaki önmagáról szól s az emberi sorsra gondol közben. Amelyet maga is megélt s töprengve szemléli ismét. Zs. Nagy Lajos írja Költő szalmakalapban című vázlatában, a Jegenyék kötetből idézve Törököt: „Ma reggel/ fekete fű / nőtt az égen. A folyó partja (tele van) aggodalommal.” Zsé megjegyzi: „Teli vagyok irigységgel, amiért ezeket a sorokat nem én írtam.” Felesleges lenne feltenni a kérdést: miért aggódik a folyópart? A válasz benne van Török költészetében. Sorsélményeink mindig foglalkoztatták, sok gondját-baját okozták egykor, a hátország - a szülőföld - életérzése így teljes. Igazából magányos líra az övé, bár erősen társkereső hangon szól, éppen egyedisége érdemel több figyelmet. Amikor jubileumához erőt egészséget kívánunk, arról is biztosítjuk őt, hogy hangját jó hallani, érthetően szól!
