Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Duba Gyula: „Töprengései mélyén önmaga gyötrődése áll...” (esszé)
Duba Gyula DUBA GYULA „Töprengései mélyén önmaga gyötrődése áll...” Török Elemér születésnapjára Nemzedék jubilál, életútja a huszadik századi apokalipszisek jegyében indult, törekvései, reményei és csalódásai akár szimbolizálhatnák a századot. De az írott szó és költői beszéd, a megismerés vágyának és az önkifejezés óhajának a természetét is, ahogy a nemzedék a versért és prózáért - a formáért - küzdve, tulajdonképpen állandóan önmaga létéért harcolt. S ez az erő már-már rögeszméjévé vált, benső kényszerré, mindvégig szolgálatra kötelezte. Az önkifejezés kényszere a lélek vágya, spirituális energia, igazából nem indokolt, mégis eredményes, szellemi alkotóerő! Valami o- lyat közvetít, ami egyedülálló és megfoghatatlan, mégis érthető. Azért érthető, mert érezhető és átélhető. A költészet arra törekszik, hogy megérezhető, mások által is birtokolható legyen, a líra könnyen elveszíti erejét, mihelyt nem érzékelni, hanem „tudni” akarja a dolgokat! Török Elemér lírájában s egész életútján érezzük a költészet zsarnok hatalmát és az érte való küzdelmet. A nemzedék intellektuális létét a múlt század derekán kezdte, sorsa felhozta őt a keleti végekről a fővárosba. A kor általánosságokban ismert, máshol már elbeszéltük. Kezdő verseiben, próbálkozásaiban egyetlen felfigyeltető elem van: a szenvedély! Bontakozó érzés és indulat, melyet kifejezni próbál. Versei anyaga a kor eszmei törmeléke, elméleti célok és jelszavak vegyülése, az ideológia motorjának kísérőzenéje, lírai kortünet és kórtünet. De van bennük valami, ami jó esetben pozitívum lehet: az indulat mértéket nem ismerő lendülete! Az igazságot keresné, meg kell ismernie. Az igazság rejtőző természetű, bujkál. Ellentmondásos korokban, amilyenről szólok, az igazság mintha tudatosan ködösítené magát, talmi értékeket kínál és álszínben tündököl, idő kell, hogy felfedje bonyolultságát, igazi mivoltában mutassa magát. Ekkor kezdi kalapálni őt is az élet, hogy igazi lírikussá lehessen. Addig nagyon is egyszerűen mentek a dolgok, nagyon is akadálytalanul. Ötvenhat - máig nem tudatosítjuk talán kellő mélységében — választóvíz szellemiségünkben. Nem a gondolkodásunkra hatott elsősorban, hanem az érzéseinkre, a jellemünkre. S a sorsunkra! Törököt, meg engem is besoroznak és két évre elvisznek - más fiatalok - Tőzsér, Zsélyi Nagy, Szeberényi vidékre mennek tanítani -, katonák leszünk, a kor adottsága, hogy a katonaság nevel állami fegyelemre. Majd leszerelve, szenvedély és indulat kitörései után, csalódásoktól sem kímélve, kétségektől bőven gyötörve Törököt sorsa keletre parancsolja, családos, kőműves, majd néptanító. Markába vette a gond és szorongatta, ám keblére ölelte a szülőföld, hogy a költői szenvedély igazabb útjait keresse. Mert az tovább élt benne, immár egyénisége fő vonásaként. Elment, alig tudtunk róla, vasművet épít, s hogy igazgató és együtt tanít a feleségével az abarai népiskolában. Abara a keleti végeken, némi pátosszal! A világ végén!
