Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - Bárczi Zsófia: Mécs László költészetesztétikája és a katolikus irodalom (tanulmány)
Bárczi Zsófia Mécs László költészetesztétikája három különböző műfajon és a három műfajnak megfelelően, három különböző időszakban bontakozott ki. Mécs kritikusi, publicisztikai tevékenysége az 1920-1924 közti időszakra tehető, legaktívabban 1921-1922-ben kapcsolódott be az irodalomszervezésbe és az irodalmi vitákba. 1924 után már szinte kizárólag költőként volt jelen a különböző szlovenszkói és magyarországi lapokban,. Néhány publicisztikai jellegű írása még megjelenik, de ezek már jobbára felkérésre születnek, s inkább a katolikus szemléletű lapok közlik, mivel nézeteiben is eltávolodik azoktól a szerzőktől - Fábry Zoltántól, Győry Dezsőtől -, akikkel a húszas évek elején eszmei közösséget vállalt. Ezt a kört a húszas évek második felében a jóval mérsékeltebb, irodalmi ízlésében is a konzervativizmus felé hajló Semetkay József, Sziklay Ferenc, Rácz Pál, illetve a még náluk is lokálisabb, csak egy-egy város kulturális életében jelentőséggel bíró Tichy Kálmán és Schubert Tódor váltja fel. Ekkor, 1926 után vált Magyarországon is ismert, sőt körülrajongott íróvá, ami szintén hozzájárult a progresszív szlovenszkói irodalmi köröktől való eltávolodásához. Az interjúk, riportok érája következik, de Mécs ugyanazokat az elveket fejti ki ezekben is, mint publicisztikájában. Itt azonban már nem elvontan, elvi jelleggel nyilatkozik líraesztétikai kérdésekről, hanem saját költészetére vonatkoztatva, s az általa adott interjúkban feltűnő, hogy mennyire megerősödik a versek felhívó funkciójának tulajdonított fontosság. Ez a meggyőződése élete utolsó évtizedei alatt csak fokozódott. Mécs László versfelfogása nem sokat változott az évek folyamán, bizonyos hangsúlyeltolódások azonban végbementek nála, mégpedig az irodalmi mű autonómiájának kérdéséhez való viszonyában. Eleinte, pályája korai szakaszán még a saját irodalmi értékrendjétől oly távol álló irányzatokkal szemben is toleráns volt (mint a futu- rizmus vagy a dada), később azonban egyre határozottabbá vált az a nézete, hogy az irodalmi mű csak annyiban nevezhető valóban értékesnek, amennyiben a művészi értékhez morális is társul, s a mű túlmutat az irodalom határain. Saját írásait egyre inkább- ahogy arról Meteor című versében vagy az idézett levélrészletben írja - az üzenetátadás eszközeként tartotta számon, s magát mint költőt az üzenet küldője felől nézve a médiummal, az üzenet címzettje felől közelítve pedig az átadóval azonosította, melynek költészetében az „igric”, a „vándorlantos” az alakváltozata. Költészetét tehát egyértelműen kivonta az esztétikai igényű bírálat alól. A Nyugat kritikusaival való soha meg nem békélése ezzel az irodalomfelfogásukon belül megnyilvánuló különbséggel magyarázható. Verseszménye rendkívül közel állt a húszas évek szlovenszkójának Győry, Földes, teoretikusként pedig Fábry nevével fémjelezhető költészetfelfogásához. Ám - mivel ez a kör a verset szintén nem önmagában álló műként, hanem társadalmi gesztusként bírálta el, s Mécs költészete mércéjük szerint nem volt kellőképpen progresszív - Üveglegenda című kötetének megjelenése után erről az oldalról is negatív ítéletben részesült.79 Mécs költészetfelfogását - a fentiekből láthattuk - ugyanazok az elképzelések uralják, mint a katolikus publicisztikát a harmincas évekig. Körülbelül ez az az időszak (a húszas évek második fele), amikor Mécs hosszú időre lemond egy művészileg igényesebb líra kialakításának a lehetőségéről, s költészetében egyre több lesz a prédikáló, narratív, anekdotikus vers. Ekkor kristályosodnak ki azok a bizonyos sajátos mon
