Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - Bárczi Zsófia: Mécs László költészetesztétikája és a katolikus irodalom (tanulmány)
Mécs László költészetesztétikája és a katolikus irodalom geket szólított meg. A hatvanas években írott leveleiben szavalókörútjait a közösséget összetartó erőként értelmezte. „Nem szerzői estek voltak. Más! Ezerszer több!! A Magyar Családi Együttest össze kellett hozni karácsonyfagyújtásra: a Karácsonyfa Mécs László volt.”74 „Mécs László a szimbólummá, Karácsonyfává vált költő, aki körül mindig összejött a Magyar Családi Együttes, hogy e jogcímen együtt legyen” - írta másutt. Legteljesebben egy 1967-ben keletkezett, Kardos Talbot Bélának címzett levelében fejtette ki, hogy látta egykori irodalmi szerepét: „Mikor benne voltam a nagy versírásban, szavalásban, nem láttam még olyan világosan mint most, csak éreztem, hogy nem miattam történik mindez velem: siker, tapsorkánok, szeretet stb., hanem Másért! Verseim nem irodalmi célokért születtek, hanem Másért: én átlagban 40 városban szavaltam évenkint, de: egyetlen »szerzői estet« se rendeztem és rendeztettem magamnak, mint a pesti költők és költőcskék. Én csak szolgáltam (...) mint a Karácsonyfa, mely a Családi Együttes elmúltával szemétdombra kerül falun s megmaradt ragyogóival, üres szaloncukraival játszik a szél...(...) Verseim: poézisbe göngyölt evangéliumi részecskék. És a pajzánabbak? Olyanok mint a virág magháza feletti szirmok, színek, illatok, nektár-cseppecskék ezek csábítják oda a pillangókat, dolgos méheket és: megtörténik a Teremtés nagy Misztériuma a Beporzás....”75 A líra legújabb fejlődése külföldön és nálunk c. értekezés összefoglalásaként Mécs megállapította, hogy kora lírája szociális beállítottságú, az emberek összefogására törekszik, s ebben olyan, mint a vallás. Ezen — nagyon tág értelemben vett — aktivista költészet szándékainak a megvalósítását azonban már nem az izmusoktól, hanem a rájuk következő új generáció költészetétől várta.76 „Az új lírikusoknak az emberi jóságot fog kelleni dicsőíteniük”77 — jósolja 1921-ben. Prófétaként hirdetni a jóságot, az öröm derűjét - vagy ahogy a későbbiekben fogalmazott: az Örömhírt, azaz az Evangéliumot - a humánumot, s a közösségi érvényű, az egyénin túli problémák (ahogy korábban írta: belevágni az élet elevenébe) szolgálatába állítani a költészetet: ez Mécs László írói programja, ami pályája korai szakaszától élete végéig lényegében változatlanul jelent meg költészetében. Pár évvel a fentebb hivatkozott értekezés születése után szinte pontról pontra ismétli meg programját egy vele készített interjúban. „Szeretik költészetemet szociálisnak nevezni - pedig nincs igazuk. Inkább úgy mondhatom, hogy ez nem más, mint az életben erősen hangoztatott evangélium. Sohasem mondhatják erre azt, hogy ez a líra tán így nagyon is vallásos, elvont és misztikus, hisz össze van kötve mindig a legégetőbb problémákkal, melyek ma különösen aktuálisak s közülük a háború utáni világ és az elszakítás kérdései a legfájóbbak és legmarkánsabbak. Én verseimet nem az örök hírnévre való kacsintással írom, hanem balzsamul az emberi szívekre.”78 Maga a program nemcsak Mécs írói szemléletében, a versek megszólalásmódjában stb. mutatkozik meg, hanem számtalanszor tematizálódott is, így kialakított bizonyos - a témák, motívumok, retorikai alakzatok által meghatározott - verscsoportokat, versszerkezeti típusokat, s ez is hozzájárult, hogy a rendkívül terjedelmes életmű- sokat hangoztatott színgazdagsága, az élet minden rezdülésével szembeni fogékonysága ellenére - sokszor egyhangúnak tűnik, s előírt egy, a Mécs-költészetben gyakran érvényesülő értelmezői eljárást: az életmű tematikai megközelítését.
